Kőrösmező-Fagyalos védelmi rendszer

A márciusi havas túránk után május 11 – 13. között újból a Fekete-Tisza völgyében jártunk. A

hirtelen bejött meleg miatt teljesen kilombosodott a növényzet, így a jó átláthatóság már nem jött

össze.
1. A „Páncélház”
Első nap az egykori államhatár alatt húzódó 1220 m hosszú vasúti alagút és környéke földerítésére indultunk. A Tatár-hágótól keletre lévő, a Tisza – Prut vízválasztó gerincét leküzdő építmény fontos műtárgy a Tisza-völgyi vasút vonalán. Ez a vasútvonal 1892 – 95. között épült ki – jó néhány híddal, viadukttal, alagúttal tarkítva. A magyar oldalon magyar cégek dolgoztak, a „határ” túloldalán (Galicia osztrák tartomány) osztrák irányítással folyt a vasútépítő munka. A vasút gyakorlatilag ma is az akkor kiépített nyomvonalon halad.
Kíváncsiak voltunk az egykori határ környéki állapotokra, az alagútra, de leginkább a „Páncélháznak” nevezett épületre. Feri kollégám az alagutat egyszer már majdnem becserkészte. Itt kimondottan veszélyes üzem a vasút, mert a „helyi védők” kis híján beleverték a betonba és az olajos talpfák közé. A Szovjetunió máig élő hagyománya, hogy minden vasúti alagutat, viaduktot – általában mindkét végén – géppisztolyos őr/katona véd. Ezek mellett Feri (a kis naiv, pedig obsitos katona!) át akart gyalogolni a „határ” alatt, az 1220 m hosszú alagúton. Nem jött neki össze …
A Tatár-hágón keresztül, Vorochtát érintve cserkésztük be Voronyenkot, a gyönyörű környezetben elhelyezkedő hegyi falut. Hidak, töltések, kisebb-nagyobb viaduktok, kanyargós vasút a szép táj ölelésében. Autóval Voronyenko állomásig jutottunk el. Itt elvileg 3 vágányos „határátkelő” működött, melyből két sínpár ma is megvan. Az állomástól pár száz méterre nyílik az alagút. A bejáratához nem mentünk, mert a fegyveres őr ott téblábolt.
Irány a hegy! Az alagút fölött az egykori védelmi pontok, a szögesdrót kerítés (talán magyar oszlopok, szovjet szögesdrót) ma is jó állapotban láthatók. Az alagút fölötti domb döntő része legelő és kaszáló, szétszórt házakkal. Alacsony kerítéseken mászunk át, majd eljutunk az erdős-bokros vízválasztóra (Tisza – Prut), az egykori államhatárra. A Szent László állás nyomai, földmunkái még jól kivetők.
De hol a vasúti alagút másik vége? A nagy „dzsuvában” semmit nem látunk. Minden esetre valami völgyfélét kellene találnunk. Kiszúrom a lombozat között a telefonmadzagot. Ereszkedünk az erdőben, majd megtaláljuk a már ismert szögesdrót kerítést – előtte egy föld-fa bunker maradványa (néhány gerendafészek is látható) tárul elénk. Megvan a vasút is, és az alagút kijárata is. Előttünk, a sínek mentén a keresett Páncélház, kicsit „oroszosítva”. Mozgásunkat fürkészően figyeli egy alak a ház előtt, így nem megyünk közelebb, és óvatosan fényképezünk. Szóval ez az épület volt a – vasutat is védő – magyar határőrség bázisa. Ma is védelmi célokat szolgál, az alagút (és még ki tudja mi) védelmét.
Az alagútnak és a vasútnak nagy szerepe volt 1939-ben, amikor szeptember végétől menekülő lengyel tömegek érkeztek e vasúton Magyarországra.
„1939. szeptember 20-a után, miután az oroszok is megtámadták a lengyeleket, jelentős menekültáradat indult meg az alagúton keresztül a Magyarország felé. A lengyel mozdonyok Kőrösmező és Woronienka állomás között fordulva hozták az emberekkel teli teher- és személykocsikat. Magyar részről 50 db 424 sorozatú gőzmozdonyt vontak össze Királyházára a hozzájuk tartozó személyzettel és vonatkísérőkkel együtt. Kenyeret és szalonnát szállítottak a határállomásra, valamint megkezdték a lengyel katonák lefegyverezését és a menekültek délnyugati irányba való szállítását. Ez a mentőakció majd két hétig folyt. Amint a németek közeledtek a vasútvonal felé, a szerelvényeket a lengyel gépek már csak a legmagasabb pontig tolták fel és mentek is vissza a következőért, ezért a magyar mozdonyok már kiálltak a gördülő kocsisor elé, hogy megállítsák azt. Egyszer egy ilyen esetben nem tudott elég hamar kiállni mozdony a kocsik elé, ezért utánament és a fűtő akasztotta össze a mozdonyt a kocsikkal menet közben.
Az utolsó szerelvényekért már a magyar gépek mentek át a lengyel oldalra, egy ilyen mozdony felé golyószóróval felszerelt motorkerékpárosok közelítettek, de a fűtő egy Mauser karabéllyal semlegesítette a lövészt, így át tudták hozni az utolsó menekültekkel teli szerelvényeket is.
Volt rá példa, hogy a lengyel mozdonyokkal a személyzet már nem ment vissza, ezért azok a MÁV állományába kerültek.
Miután a szovjetek elérték az alagutat, befalazták annak bejáratát, így megszűnt a menekültáradat hazánk felé.” (Karap Krisztián – A kőrösmezői vasúti alagút)
Visszautunkon megtaláltuk a száraz időben járható helyi földutat, így nem kellett a kerítéseken át dobbantani. Az úthoz közeli erdőhatáron a védelmi állások sora emlékezik a háborúra. Átgyalogoltunk az „ukrán oldalra”, majd visszaautóztunk a Tatár-hágón keresztül Kőrösmezőre.

2. Kőrösmező
Másnap reggel a Kőrösmező-dél állások földerítése volt a cél. A vasbeton (továbbiakban v/b) építmények helyeit nagyrészt tudtuk a havas túrán földerítettek alapján, de természetesen akadt néhány meglepetés.
A Sztrukivszka templom mellett kapaszkodtunk a hegyre, ahol a két félraj bunkert már ismertük. Most szépen kirajzolódott a lövészárkok, lőállások rendszere, és az előttük húzódó mély horhos is, melyet a technika csak óvatosan (és lassan) tud leküzdeni – ezzel lehetőséget adva a védőknek a kilövésükre. Több személyt is kérdeztünk, de e területen több bunkerről már nem tudtak, de déli irányban még akadnak bunkerek a környéken – erősítették meg. Irány kb. a szintvonalon délre! Hamarosan megtaláltuk az újabb két v/b védelmi pontot egy nehezen észrevehető hajlatban. Tökéletes álcázás! A környezetben még ma is jól kivehetők a földmunkák, ágyúállások helyei.
Csak nem hagy nyugodni az a tankakasztó gúlasor, melyet távcsővel már márciusban is kiszúrtam. Az utolsó bunker után lassú ereszkedéssel ebbe az irányba tartunk. Feri nem érti, mit keresnek itt ezek a piramidák. Ahogy elkezdünk a gúlák közeli, a helyi miliőbe nem illő ház kerítése mellett ereszkedni, rájövünk a magyarázatra. Páncéltörő ágyú v/b építménye kerül elénk, majd a meredek, morzsalékos hegyoldalban egy másik, robbantott ágyúállást találunk. A közelben sűrű gúlasor tart a Tisza irányába. A meredek aljában lévő ház végében a már jól ismert, ép bunkerbelső lemez (talán raktárnak használják) látható. Olyan az anyag-összetétele, hogy ma sem rozsdál …
A templom után újra átmegyünk a tiszai lengőhídon, és irány a vasúti oldal. A vasútállomásról indulunk a síneken Rahó irányába. A közeli kis patak-átfolyás előtt ér minket a következő meglepetés. Egy dolgozgató embert interjúvolok, aki a távolba történő sejtelmes mutogatás helyett az udvarára – melyen egy erecske folydogál át kanyarogva – invitál minket. Elmondja, hogy ezen a portán „kisebb parancsnokság” működött. Mutatja az egykori v/b bunkert, mely fölött jelenleg a tulaj gazdasági épülete áll. Ha nem mutatná az „alépítményt”, rá sem jönnénk, hogy ez bunker volt. Az udvaron működött egy kis kovácsműhely, melynek sajna csak a nyomai láthatók (fal- és vasmaradványok, a vízvezetés nyomai). A műhelyt nem verték szét, hanem egy sok évvel ezelőtti nagy áradás (az erecske rohanó patakká vált) kapta szét, megrongálva a bunkert is. Viszont a nehéz bunkerzáró vasajtót nem tudta magával ragadni az ár – ma is a meder szélén van. Nagy nehezen kibányásztuk az iszapos törmelékből, és megfordítottuk. Jellegzetes, a korabeli leírásoknak megfelelő, vastag, egykor kóddal ellátott vasajtó. Ez ma már relikvia-számba megy.
E rejtett hely megismerése után Iván elkísért minket a közeli bunkerekhez. Itt találkoztunk először az orosz hadmérnöki folyóiratban leírt öt- illetve hatszögű v/b bunkerekkel. Hogy ezek miért éppen ilyen formájúak? Egyelőre nem tudjuk … A bunkerek előtt Iván mutatott nekünk egy nagyobb, feliratos követ, melyen valami magyar szövegtöredék és egy név volt.
Az emelkedő oldalon alig mentünk néhány 10 métert, és három újabb védelmi építményt találtunk. Két, teljesen felrobbantott kisebb „bunker” közvetlenül egymás mellett, egy fészekben látható. Eredeti formáját és funkcióját nem tudtuk megállapítani (nem félraj, és nem pc állás!). Közvetlenül fölöttük, egy jól álcázott helyen félraj bunker húzódik meg. A várt támadási irányból ezekből még ma sem látható semmi.
Egy kis oldalvölgy keresztezése után a már márciusban beazonosított két pc ágyúálláshoz mentünk. Míg Feri itt bóklászott, én nekieredtem a meredek emelkedőnek. A páncéltörő állásoktól kb. 100 méterre, szintben kb. 15 méterrel följebb, tökéletes helyen vezető árkok és kilövési pontok kerültek elém. Az ösvény szélén egy pici, robbantott v/b egység, tőle jobbra bozótos horhos. Valószínűleg két embernek óvóhely, vagy muníció-tároló volt egykor. Ma már kideríthetetlen. A két pc ágyúállás előterében ma is működő (és használt) vízvételi hely fedezhető fel.
Leereszkedtünk a vasúthoz, és a sínek között indultunk Szvidovec (Fagyalos) irányába. Elhaladtunk a vasút jobboldalán épített félraj bunker mellett, majd elengedtük a menetrend szerinti, „ősi magyar” vonatszerelvényt. A Szvidovec előtti vasúti kanyarnál a meredek baloldalon négyzet alakú „betonciszterna?” sor található. A beton anyaga alapján talán magyar, de eredeti, vagy akár mai funkcióját nem tudtuk kideríteni.
Kb. a „Szvidovec” vasúti megállónál tartunk és tudjuk, hogy a meredek oldalban valahol itt is kell találnunk bunkert. Ekkor kisebb birkanyájával megjelenik „a már várt helyi paraszt bácsi”, aki eligazíthat minket. Mutat is fölfelé egy kis fenyőcsoporthoz a legelőn, hogy ott van-e. Van még több is? – kérdezem. Határozottan mondja, hogy nincs. Fölkaptatunk a meredeken, és egy robbantott páncéltörő állás romjaihoz érünk. A nagy melegben (árnyékban 30°C) jól esik egy kis pihenés az árnyékban. Nekem csak nem jön be az egyedülálló bunker teória, de Feri erősködik, plusz a helyi paraszt bácsi … Hát ok, induljunk tovább. Újból találkozunk a „birkással”, aki integet, hogy menjek oda. Eszébe jutott, hogy van ám följebb még egy bunker. No, azért!! Feri már dögrováson, így egyedül kaptatok a meredek legelőn. Meg is van a belső lemezétől megfosztott félraj bunker. Ez ok, de a lövészárok-rendszer erőteljesen halad tovább – nézzük, hová vezet. Hoppá! Ez egy föl-fa bunker szépen megmaradt gödre, a bevezető futóárkokkal!
Irány a vasút! Közben Ferit keresem – megtalálom egy újabb, robbantott pc bunkernél. Leérünk a vasúthoz, melynek túloldalán a már télen fölfedezett félraj bunker simul környezetébe.
Itt kezd igazán összeszűkülni a Tisza völgye a kőrösmezői „medence” után. Innen egy jó szakaszon csak a vasúton, a közúton, vagy (alacsony vízállás esetén) a Tisza medrében tud közlekedni a katonai nehéztechnika. Az itt kiépített rendszer éppen ezt a terepet védi. Ha netalán idáig eljut az ellenség néhány egysége – átverekedve magát a kőrösmezői völgyzáron – „libasorba” kell rendeződnie. Tehát jó célpontokká válnak a védők számára.
A Tisza – Fagyalos-patak összefolyásánál a vízfolyások minkét oldalán védelmi pontok találhatók (elsősorban ágyúállások). Még gyalogoltunk a vasúton vagy egy km-t, és találtunk egy betonlapot (nyílt ütegállás) valami kisebb ágyú számára, illetve ugyanitt keresztbe futó gúlasort, de a meredek, sűrű erdővel borított hegyoldalra nem másztunk föl – szerintünk a terepviszonyok alkalmatlanok védelmi pont kiépítésére.
Miután ezen az oldalon a jelenlegi ismereteink szerinti objektumokat földerítettük, irány vissza a vasúton a közúti Tisza hídig, ahol rátérhetünk az aszfaltútra. Szvidovecnél még látunk egy kertben raktárnak használt félraj bunker-lemezt.
Immár reggeltől égünk a forró napon. Most reménytelenül gyalogolunk az izzó aszfalton. Mint a mesében, elénk kerül egy éppen kinyitó kocsmahivatal. Feri ihat bármit, de nekem még Kőrösmező vá-ról haza kell vinnem az autót. Marad egy alkoholmentes sör. A további, 2-3 km-es forró „aszfalttúrától” egy menetrend szerinti autóbusz ment meg minket.
A harmadik napra maradt Fagyalos másik oldala (Fagyalos torkolat) és Rahó. A Fagyalos-patak fölött fölkerestük az erdőszélen megbújó, robbantott félraj bunkert, majd a patak oldalában, közvetlenül a víz fölött a palás kőzetbe vájt védelmi pontot. Most fel tudtunk menni a falucska temetőjébe, ahol meglepetésünkre a sírok nagyobb része magyar volt. Találtunk egy magyar katonai közös síremléket is, melyet néhány éve állított a Falvak Kultúrájáért Alapítvány a II. világháborúban elesett védők előtt tisztelegve.
Irány Rahó! A Fehér-Tisza mentén semmi újat nem találtunk. Kerestük Sztyopát, a gyár-rom őrét, de őt sem találtuk. Az útszéli robbantott bunker mellett elindultunk a meredek hegyre (itt mondta télen a helyi ember, hogy jóval följebb több, robbantott bunker található). Az idő egyre romlott, az eső is nekikezdett, így egyre csúszósabb lett a meredek terep. Ferinek elege lett a hegyből, így csak egy újabb, robbantott v/b építményt sikerült találnunk. Itt még folyt köv …
Kőrösmezői kutatásaink eredményeként megdőlt a korábbi elmélet, hogy a vasútállomás fölötti v/b bunkerek léteznek csak, és a túloldalon csak föld-fa bunkerek voltak. A megjelent könyvünkben alapjában mi is ezt írtuk le. De ez valahogy nem illett bele az Árpád-vonal elméletébe, a mélységi, többszörös védelmi csomópontok rendszerébe. A fontos nemzetközi közúttal és vasúttal bíró Tisza-völgy megerősített védelmi rendszert kívánt. Ezt támasztják alá a korábbi történelmi események is: több alkalommal itt törtek be a tatárok, illetve a cári orosz haderő is használta a Tatár-hágót az I. világháború során.
A Tisza-völgy fontossága számunkra be is bizonyosodott az utóbbi időben. Ellentétben Szabó J. J. elméletével, a Fekete-Tisza mindkét oldalán, jelentős mélységben kiépített v/b védelmi rendszer biztosította a völgy védelmét. Hatékonyságát megtapasztalták az itt áttörni készülő szovjet csapatok, akik a kéthetes ostrom alatt nem tudtak átjutni a rendszeren.
Az ellenség elsősorban a közutat tudta has

ználni. A fontos u

tat védte Galícia területén, Mikulicsin, majd Tatarow környékén a Hunyadi állás, a Tisza-Prut vízválasztón (államhatár) a Szent László állás megerősített védelmi rendszere. Még a Hoverla (2060 m!) tömbjén is voltak állások az átszivárgó kisebb fegyveres csoportok feltartóztatására, megsemmisítésére.
A völgyzár ma is föltalálható rendszere magyarázatot ad arra a tényre, hogy a Vörös Hadsereg miért nem tudta elfoglalni, áttörni a magyar védelmet jó kéthetes, szinte folyamatos támadásai során. Az emberveszteségekről eltérőek az adatok, de a kb. 1:10 arány elfogadható!
Az még további vizsgálatot igényel, hogy a kőrösmezői és a fagyalosi védelmi csomópont egy vezetés alatt álló, vagy két külön védelmi rendszer volt-e. Szubjektív véleményem szerint Kőrösmező jól megerősített második vonala volt Fagyalos, hisz a közöttük lévő távolság légvonalban csak 2-3 km.
A rahói völgyzárról a korábbi szakirodalmak s

zinte semmit nem írnak. Gyakorlatilag ismertettek két v/b páncéltörő ágyúállást, és a Fehér-Tisza jobb oldalán az ún. szerb sorompó maradványait. Eddig mi nyolc v/b objektumot derítettük fel, de itt még további kutatásokra van szükség. Megítélésünk szerint ezt a csomópontot (Fekete – Fehér-Tisza összefolyása, a „Rahói kapu”) jóval erősebb rendszernek kellett védenie. A helyi információk ezt megerősíteni látszanak. Ha lesz újabb eredmény, arról természetesen beszámolunk…

Rakaczky István 2012.05.20.