Tarac völgy

Királymező – Oroszmokra – Brusztura völgyzára
Királymező (Kőnigsfeld, Uszty-Csorna) a Mokranka (Kis-Tarac) és a Bruszturanka összefolyásánál fekvő hangulatos kistelepülés, körülbelül 1500 lakossal. Az ötszáz méter feletti területen elhelyezkedő nagyközség valamikor szebb napokat látott a kedvező földrajzi helyzete miatt. A Tarac völgyét és a csatlakozó völgyeket átszőtték a kisvasút pályái; központjuk Királymező volt. Sajnos a szovjethatalom alatt az összes sínpályát megszüntették. A településen a felszedett sínek a központban még láthatók, a Bruszturára vezető út hídján még lefektetve megtalálható a sínpár maradványa. A 2001-es nagy árvíz pusztítása nemcsak a maradék kisvasút sorsát pecsételte meg, hanem a településen is borzalmas rombolást végzett. A főutcán sétálva a régmúlt hangulata alig érzékelhető, a táj varázsa viszont lebilincselő. Ez a terület a magyar nyelvű turistainformációk mostoha gyereke. A Tarac völgye szinte fehér folt; nem nagyon található leírás erről a nagyon szép tájról. A település központjában színvonalas eligazító oszlop található a környéket behálózó, jól jelzett turista útvonalak információival. A központban egy balra nyíló, patak kísérte kis utcán a templom mögött két épület vonja magára a figyelmet. A kialakításuk, és a helyiek elmondása szerint ezek is a határőrség céljait szolgálták. Királymezőről Brusztura felé vesszük az irányt. A Kis-Tarac hídján még látható a kisvasút maradványa. A híd mellett, baloldalt három tájékoztató táblával „álcázva” egy erősen megrongált bunker (1. sz.) található az út mellett. Pár kilométerrel tovább, az út bal oldalán páncéltörő bunker (2. sz.) fogadja az arra járó idegent. Pont vele szemben, a Tarac túlpartján egy valamivel jobb állapotban lévő, szintén páncéltörő bunker (5. sz.) fedezhető fel. Közelében a folyó erősen összeszűkül; a létrejött zúgó látványa is megér egy-két fotót. Feljebb a nagyméretű (BRUSZTURI) falutábla előtt balra páncéltörő bunker (3. sz.) rejtőzködik az út oldalában bokrok között; szinte sablonszerűen a Bruszturanka túlsó partján a párhuzamos páncéltörő bunker (4. sz.) helyezkedik el. A köztük lévő hegyoldalak nem lettek felderítve, de az eddigi példák bizonyítják, hogy a 2-3. sz. bunker fölött óvóhely jellegű építményeknek kell lenni.
A völgy egyetlen települése a több részből álló falu, hivatalos nevén Lopuhov (Lopuhiv). Nevét az itt folyt harcokban elesett szovjet katonáról kapta, de a falu lakói ragaszkodnak településük eredeti nevéhez Az út rendkívül rossz, a falu piaci részén főleg a hónap első hétfőjén van nagy árusítás, de délelőttönként is lehet számítani kisebb méretű piacra. A piaci napokon a környező hegyeken lakók jönnek össze vásárolni, találkozni, információt cserélni. Egyedi, jellegzetes hangulat uralkodik, de már eredeti áru és termék kevés látható. Sajnos a közönséges tömegcikk már itt is megszokott látvány. Az árusítások körülményei nem egészen eu-normásak.
A falu túlsó végén egy erdészeti telep mellett látható a régi kisvasút egyik személyvagonja, amely aránylag ép állapotban emlékeztet a szebb napokat látott múltra. A falu után beszűkül a völgy, majd kitágul és itt egyesül a Torbát (Turbat) és a Berettye (Bertyanka): a hely neve Uszty Turbat. Fontos keskeny-nyomtávú vasútállomás volt, mivel itt vált ketté a vasútvonal. Rendezett turista tábla, és jelzések mutatják a Pántor (Pantir) hágó felé vezető utat. A baloldali első becsatlakozó patak völgyében lehet feljutni a hágóhoz. Az egykor fontos útvonalnak ma már közlekedési szempontból nincs jelentősége. A felső részen a kisvasút nyomvonalát követve lehet feljutni az Aklos hágóhoz. A hágó érdekessége, hogy itt a Magyar Királyi Honvédség szilárd burkolatú utat épített. Az út egyes részei ma is jó állapotban találhatók. A hágón túl fel lehet keresni a Fekete-Tisza forrásait, illetve le lehet jutni (gyalogosan) Kőrösmezőre. Az út Brusztura végétől rendes teljesítménytúra Kőrösmezőre (kb. 40-45 km) a szintkülönbséget is beleszámítva.
A Plajszka és a Podesurna összefolyásával szemben található egy I. világháborús lengyel temető, emléket állítva a Lengyel Légió 2. brigádja itt nyugvó hőseinek tiszteletére. Az I. világháború idején a légió katonái a róluk elnevezett Légió-hágón (1110 m; egyes korabeli magyar térképeken Tarac-hágó elnevezés is olvasható) keresztül rövid idő alatt hadiutat építettek, több híddal együtt. A makadámút a Plajszka völgyét kötötte össze az akkori Rafajlowa-patak völgyével. A hágó térsége egy nagy tisztás. Az egykori határátkelőhelyen lévő fémkereszt környékén csehszlovák-lengyel határkövek emlékeztetnek a Trianon utáni időkre.
A gyönyörű vidékről visszatérünk Királymezőre, és Oroszmokra felé kanyarodunk. Kb. 2 km-re baloldalt egy felrobbantott páncéltörő bunker (6. sz.) emlékeztet rá, hogy itt is egy völgyzár helyezkedik el. A felette lévő meredek hegyoldalon több bunker is látható: 2 db, egyszemélyes sorozatlövő fegyver betonbunkere és két ún. félraj óvóhely (7.-8. sz.) bújik meg a lövészárkok mentén.
A kilátás a völgyre ma gyönyörű, de a háború idején megfigyelésre és az egész völgyre jó tüzelési lehetőségeket nyújtott. Visszaereszkedünk az útra, majd a folyót keresztező hídról jobbra letérünk, és a fűrésztelep után, a folyóparton egy jól álcázott bunker (9. sz.) látható (hogyan kerülte el sorsát, rejtély). A híd közelében hozzánk csatlakozott négylábú segítőnk nyomába eredve egy teljesen más műszaki megoldású páncéltörő (eddig nem látott típus) betonépítmény tűnik fel (10. sz.). A bunker zárt teréből (nyilván nagyobb űrméretű ágyúval) tartották szemmel a patak medrét és az utat. A kilövőnyílás (lőrés) trapéz alakban, több lépcsőben tágul, ami mint egy csőszájfék törte meg a lövéskor fellépő hanghullámok káros hatását. A zárt térben lévő személyzetre így kevésbé hatott lövés hangja. A szemerkélő esőben a négylábú nyomkereső hangos csaholás közepette eltűnt a bozótos, meredek hegyoldalban. Nem túl nagy lelkesedéssel követtük a kutyát és egy 50 m-re lévő mélyedésben kettős, úgynevezett vezetési bunkerre (11. sz.) találtunk a bozótosban. Az első része boltíves alakú, amihez a későbbi igények szerint még egy részt hozzáépítettek. A hű felderítő úgy pózolt a boltíves ablakban, mint aki azt akarta kifejezni, hogy „ugye én megmondtam”.
Visszatértünk a hídhoz és tovább zötykölődtünk a kövesúton Németmokra végéig (ha igen lassan is, de el lehet személygépkocsival jutni eddig). A falu végén egy csőhídnál csatlakozik be a csőfektetések idején teljesen szétvert alsókalocsai út völgye.
Németmokrán ma már nagyon kevés német ajkú leszármazott él. A telepet még Mária Terézia idejében, királyi rendelettel hozták létre, és telepítettek ide német családokat. A falucska a mai ukrán, illetve orosz térképeken általában már csak a szovjet eredetű nevén van feltüntetve (Komszomolszk).
A Kis-Tarac völgyében orosz gyártmányú terepjáró személygépkocsival egészen a gerincig el lehet jutni. A falukban lehet bérelni gépkocsivezetővel együtt megfelelő járművet. Az elején a jobboldali útrész új, mert az eredeti baloldali utat (a magyar honvédség építette megfelelő szilárdságú útnak) az áradás elvitte. Iván, a sofőrünk a házánál mutatott nekünk ólomköpenyű, négyeres vezetéket, ami az útépítésnél került elő. A rendeletetése lehetett híradó összeköttetés is, de útba épített akna felrobbantására is használhatták. Egy szűk szoros jellegű részen látható az itt futó nemzetközi gázvezeték évekkel ezelőtt bekövetkezett robbanásából származó tűzvész nyoma. Néhány kilométerrel feljebb egy rendkívül szűk szorosban, ahol csak a zúgó víz és a bevágott út halad át, Iván megmutatta az útrobbantó akna ma is meglévő maradványait (a helyi, robbantókamrát ismerő vezető nélkül nehezen, vagy egyáltalán nem fedezhető fel ez a hely!). A folyó túloldalán a település felé mintegy 100 méterre egy enyhe ívben volt egy magyar katonai figyelő és védőpont (ami az áradások során már teljes mértékben megsemmisült), ahonnan a magyar katonaság szükség esetén felrobbanthatta az utat, lezárva ezzel a továbbhaladás lehetőségét. Az őrhelyhez vezető speciális ólomfoglalatú vezetékből Iván apja néhány métert még meg tudott menteni, amiből egy-egy darabkát mi is kaptunk emlékbe.

Fölfedezések a Tarac-völgyben
Nagy érdeklődéssel indultunk a Tarac felső folyásának bejárására. A mai magyar „bunkerirodalom” alig tesz említést az itt található erődítésekről. A turistairodalom számára is sötét folt ez a vidék. Magyar nyelven mindössze egy-két oldalnyi anyagot találtunk könyvekben, és interneten együttvéve. Meglepetésemre ukrán nyelven is nagyon kevés információ érhető el. Az erődítések létezéséről Grecsko könyvében lehet utalásokat találni.
Fejest ugrottunk hát az ismeretlenbe. Királymező településen találkozik a Tarac két fő ága. Először azt hittük, hogy egy kis városkába értünk, de kiderült, hogy egy mindössze 1200 lakosú, városias településről van szó. Ennek ellenére a környék központi településéről beszélhetünk.
Mivel semmi információnk nem volt, hogy hol találhatunk itt erődítéseket, próbáltunk keresni egy „helyi bácsit”, aki információval szolgálhat számunkra. Szerencsére már a második próbálkozásunk sikerrel járt. Igaz, hogy a „bácsi” egy negyvenes évei közepén járó úriember volt. Kérdésünkre azonnal mondta, hogy persze, természetesen léteznek bunkerek, és elkezdte sorolni, hogy merre vannak. Így biztosan nem találjuk meg, ezért óvatosan megkérdeztem, nem mutatná-e meg nekünk a helyszínt. Készségesen vállalkozott is rá. Míg a rossz úton zötykölődtünk a terepjáróval, elmondta, hogy ő már nyugdíjas. Ezen alaposan meglepődtünk, és megkérdeztük, hogy honnan lehet ilyen korán nyugdíjba vonulni. Kiderült, hogy az ukrán fegyveres testület állományában dolgozott. A Kis-Tarac partján vezető úton hamarosan megálltunk, és fölmutatott a hegyoldalba: íme egy, kettő, és a túloldalon a harmadik; itt vannak a bunkerek.
Visszavittük a „helyi bácsit” Királymezőre, megköszöntük a segítségét, és elindultunk a terep földerítésére. Azt már tudtuk, hogy ahol két-három bunker van, ott több egységet is találni fogunk. Sejtésünk be is igazolódott: a bunkerek fölött lövészárokrendszer, tüzelőállások, vasbeton géppuskafészkek sorakoztak. Egy közeli hídon átmentünk a patak túloldalára, ahol a páncéltörő ágyúállás fölött is találtunk egy nagyméretű duplabunkert. Ezt lehet, hogy mi nem találtuk volna meg, de a hídnál hozzánk csatlakozott négylábú felderítő a páncéltörő állástól fölvezetett minket a bozótos terepen jól eldugott és nehezen megközelíthető nagy építményhez.
Érdekessége a vidéknek, hogy egészen a hetvenes évekig kisvasút is vezetett a völgyben, aminek a nyomaival úton-útfélen találkoztunk. A hetvenes években egy hatalmas áradás hosszú szakaszokon gyakorlatilag elmosta a teljes vasúti pályát, meredek hegyoldalakat bontott meg, így a vasút sajnos beszüntette működését, viszont a nyomvonalak és az alépítmény több helyen ma is jól látható és kivehető. Négylábú felderítőnket egy kis szendviccsel ajándékoztuk meg a vezetésért, amit nagy örömmel gyorsan el is fogyasztott.
Innen tovább zötykölődtünk a Kis-Tarac völgyében Németmokra településre (ma Komszomolszk néven található a térképen). A hosszú falu az eredeti nevét a XVIII. században Mária Terézia által idetelepített (száműzött?) német lakosságtól kapta. Természetesen ma már sem németek, sem magyarok nem élnek a településen, de többen értik a magyart és néhányan még beszélnek is keveset magyarul. A több kilométer hosszú településen végigzötykölődtünk; majd egy érdekes csomóponthoz értünk. A Mokránkán átvezető híd „pillére” nagy átmérőjű acélcsőből készült. Térképeinket tanulmányozva elvileg itt kellene becsatlakoznia az Alsókalocsáról induló hivatalos közútnak. Természetesen járható út jelen pillanatban nem köti össze a két települést.
A hídfőnél egy ötven körüli alacsony kis emberkével találkoztunk, akit természetesen meginterjúvoltunk. Iván elmesélte, hogy valamikor tényleg volt szekérrel járható út a két település között, de a gázvezeték-építés során úgy tönkretették, hogy csak hatalmas méretű katonai terepjáróval lehet leküzdeni. A megszokott bunker-kérdésünkre elmondta, hogy itt följebb már nincsenek bunkerek, de van egy útrobbantáshoz kiépített robbantóakna, amit neki még az apja mutatott meg fiatal korában. A család történetének érdekessége, hogy apja a háború idején Alsókalocsán lakott, így a magyar seregbe került besorozásra. Részt is vett harcokban, majd az Árpád-vonalból történő visszavonulás közben „rossz irányba tévedt és hazatért a családjához”. Az apja testvére egy közeli másik településen lakott, de mivel az már román fennhatóság alatt állott, így a néhány kilométerre élő testvér a román hadseregbe nyert besorolást.
Kíváncsiak lettünk volna a robbantóaknára, ugyanis ilyet még eddigi kutatásaink során nem láttunk, illetve a hozzáférhető szakirodalom sem tesz említést arról, hogy ma ilyen valahol konkrétan megtalálható. Sajnos időnk nem engedte a hosszabb kitérőt, és az út állapota sem volt még a Niva terepjárónak sem bizalomgerjesztő, legalábbis Iván elmondása alapján.
Egy év múlva újból e vidékre jöttünk, ugyanis a több helyen emlegetett Brusztura nevű település környékén is föl kellett derítenünk az általunk még ismeretlen erődítéselemeket. Két utunk között Rusz Feri egyszer kijött Királymezőre, mivel nem hagyta nyugodni a Brusztura téma. Ekkor találkozott Királymezőn Viktorral, aki talán egyedüli magyarként él a településen és felcserként dolgozik a Kis-Tarac völgyében. Akkor sikerült több bunkert is megtalálniuk a Bruszturánka völgyében.
A harmadik utazás célja Brusztura környékén további objektumok felkutatása, lehetőség szerint az útrobbantó akna megkeresése, és a Szent László-állás helyi szakaszának felderítése. Azt tudtuk, hogy a Szent László-álláshoz csak alkalmas terepjáró segítségével juthatunk el. Egy helyi vállalkozóhoz irányítottak minket, aki egy GAZ 66-os nagy terepjáró teherautót ajánlott fel a célra. „Mindössze” kb. 1500 grivnyáért (kb. 50 ezer forint). A lehetőség kihasználására és az igényeink végigbeszélésére a vállalkozó gyorsan előkerítette munkatársát, aki a Kárpátaljai Hegyimentő Szolgálat királymezői vezetője volt. Jurij elmondta, hogy természetesen ő rendkívül jól ismeri a teljes vidéket mint hegyimentő, emellett több száz kilométer jelzett turistautat alakítottak ki e vidéken. Ezt mi is láttuk, mivel Királymező központjában szépen elkészített eligazító táblán minden turistaút legfontosabb adatai, és iránya volt rögzítve. Jura úgy csepegtette számunkra az információkat, hogy minél jobban érdekeljen minket a téma, és sejttette velünk, hogy ha fölfogadjuk, akkor sok érdekességet fog mutatni számunkra. Tudta, hogy a Kárpát-gerincen léteznek katonai építmények (a Szent László-állás lövészárkai, föld-fa bunkerei). Elmesélte, hogy Királymező környékén hét komoly méretű hadtápbázisa volt a magyar katonaságnak, melyből hatot megtaláltak, és keresik a hetediket is. Erről viszont bővebben nem óhajtott nyilatkozni számunkra. Végül engedtek volna az első összegből, de kettőnk számára az ár még így is irreális volt, így sajnos az üzlet és az ígért felfedezés nem jött össze.
Így magunk indultunk a Bruszturánka völgyében további felfedezésekre. Sikerült újabb vasbeton építményeket megtalálnunk. Amikor személyautónkkal elértük a „világvégét” (szegény járgány már felakadt a terepjárónak alkalmas úton), próbáltuk másképpen folytatni utunkat az ismeretlenbe. Ekkor jött egy hatalmas KRAZ terepjáró, ami fáért indult a forrásvidékre. Szerencsénkre a sofőr fölvett minket és kizötykölődtünk vele egy „műszaki bázisig”, ahol szétszórt gépalkatrészek, olajfoltok, sár és egy szebb napokat látott kisvasúti kocsi képezte a telephelyet. Az autó visszaútja teljesen bizonytalan volt (lehet, hogy csak hajnalban), ezért gyalogosan indultunk el az egyébként gyönyörű természeti környezetben. Néhány kilométer után a kissé kiszélesedő völgyben több érdekességet is fölfedeztünk. Az út szélén lövészárok-maradványok és lövészgödrök árválkodtak. Egy kis pihenőpontnál turista eligazító tábla jelezte, hogy a Plajszka nevű területen vagyunk. Innen földúton kb. 5 kilométerre található az 1110 méter magas Légió-hágó. A pihenőpadon a közeli erdészházból származó 25 literes kanna tej várta, hogy elszállítsák. Mintegy 200 méterrel odébb, a fenyves előtti kis tisztáson fémkeresztekre lettünk figyelmesek. A lengyel nyelvű márványtábla tanúsága szerint az I. világháborúban itt elesett lengyel katonák alusszák örök álmukat. Az információk szerint a Lengyel Légió 2. brigádja harcolt itt az oroszokkal szemben. Az előbb említett hágón keresztül utat építettek és a hágó is a légióról kapta a nevét.
Erősen délutánra hajlott az idő, így erőltetett menetbe kezdtünk az előttünk lévő mintegy 20 kilométer legyűrésére. Néhány kilométer után egy terepjáró közeledett a hátunk mögött. Szerencsénkre integetésünkre megállt és felvette a két vándort. A beszélgetés során kiderült, hogy a sofőr egy kassai szlovák mérnök, akinek Kárpátalján is van egy építő vállalkozása. Most éppen egy erdészeti utat épít még azon a ponton túl, ameddig mi a nagy autóval kijutottunk. Érdekes volt a beszélgetés a világvégén két magyar és egy szlovák között. Egy műszaki bázisig jutottunk el, majd onnan még néhány kilométer gyaloglás után értük el a saját autónkat.
Királymezőről leereszkedünk a Tarac völgyében már a Tisza-völgyben található Taracköz településig. Innen a Tisza völgyében vezet az út tiszai völgyzárakhoz.