Szent László állás

SZENT LÁSZLÓ-ÁLLÁS:
Alapelve a járható hágók, meglévő utak védelme. A támpontok elsősorban az Orosz-, a Beszkid- (Wolosati-), az Uzsoki-, a Vereckei-, a Kisszolyvai-, a Toronyai- (Wyszkowi-), a Légió- (Tarac-), a Pantir- (Pántor-), a Tatár- (Jablonkai-) hágók védelmét biztosították. A határon a hágók közötti területek átjárható részei is megerősítésre kerültek. A hágók elnevezése, térképen való feltüntetése eléggé zavaros, ugyanis másképp nevezi a mai magyar kartográfia, mint nevezték a korábbi időszakban. A 40-es években használták a lengyel neveket, majd az orosz, ma pedig az ukrán elnevezéseket olvashatjuk a magyar mellett, vagy helyett.

VERECKE
Verecke fogalom a magyarság számára. Egyet jelent az új hazával, a honfoglalással. A verecke elnevezés a „verécke” – kis udvar vagy kertajtó – szavunkból származik. Őseink legutolsó honfoglaló hulláma eme veréckén léptek az új hazába. Ez a kapu a tatárjárás előtt kiépült gyepűvonalon a Keletre vezető átjáróként szolgált. Ezért is emlegették Orosz Kapu néven. De az átjárót a betörő ellenség is ismerte és használta, ezért annak védelemi szempontból óriási szerepe volt.
A Kárpátok gerince itt a legalacsonyabb. A Vereckei-hágó tulajdonképpen nem egy átjárót jelent igazán, hanem több olyan közlekedésre alkalmas nyeregpontot, amiket szükség esetén használni lehet. Az ukrán Kárpátokban hosszú kilométereken keresztül itt a legalacsonyabb a vízválasztó – 8-900 m közötti. A gerinc mindkét oldalán itt a legsűrűbb a településhálózat. Évezreden át fontos közlekedési útvonal haladt e vidéken keresztül (és sokszor tört be itt a hazára rontó ellen), mely elősegítette a települések kialakulását.
A hágó utáni első ukrán településen, Klimecen várták 1703-ban a magyarok a Lengyelországból hazatérő II. Rákóczi Ferencet, hogy a már magyar területen lévő első faluban, Verebesen ünnepélyesen köszöntsék a későbbi vezérlő fejedelmet. A közeli Vezérszállás a Rákóczi iránti tiszteletből vette fel ezt a nevet, mivel a fejedelem itt töltötte első éjszakáját (egy hatalmas tölgyfa asztalon készítettek szállást a nagyságos úrnak).
A Vereckei-hágón már sokszor jártam (a „tiltott” időkben is), de tüzetesen csak 2008-ban néztünk szét az egykori határon. A honfoglalási emlékműhöz vezető út mellett közvetlenül megtalálhatók a Szent László-állás védelmi erődítései. A sűrű bozót miatt nem könnyű felismerni, de vannak jól kivehető szakaszok is. Az Alsóvereckére levezető út mentén is több lőállás, lövészárok fölfedezhető, habár a sok építkezés (gáz- és kőolajvezeték, elektromos távvezeték, közút stb.) keveset hagyott meg belőlük.
Mindenképpen szólni kell a hányatott sorsú honfoglalás-emlékműről. Már a múlt évezredben szerették volna felavatni, de az elvi engedély megadása után (ekkor el is kezdődött az építés) a lembergi hivatalnokok keresztbe tettek, és nem lett meg a végleges engedély. A torzó sok éven keresztül hirdette az emberi butaság és felfuvalkodottság szomorú valóságát. Végre a két köztársasági elnök megegyezett, és 2008-ban elkészült az emlékmű. A történelmi útvonaltól kb. egy km-re, egy félreeső helyen hirdeti a magyar honfoglalást. Az emlékművel párhuzamosan – természetesen az út mentén, pontosan a nyeregponton – elkészült egy olyan igazi szovjet típusú ukrán hősi építmény is. Ezt továbbra sem sok érdeklődő keresi fel – ellentétben a gyönyörű kilátóponton álló egyszerű, de mégis fenséges magyar alkotással. Nyugodtan elmondhatom, hogy a magyar emlékjel sokkal szebb, és méltóbb környezetben hirdeti honfoglalásunkat, mint az ukrán testvére a több évtizede félbehagyott épülettorzók előterében.
A lembergi csinovnyikok azért nem szívlelik az emlékművet, mert állításuk szerint 1939-ben itt lőtték le a magyar katonák az ukrán nacionalista szicseket. Az tény, hogy megtámadták az ott állomásozó katonákat, akik elfogták őket, és átadták a lengyel hatalom képviselőinek. (Akkor Magyarország a Lengyel Főkormányzósággal volt e területen határos. Mivel lengyel területről érkeztek, visszaadták őket az illetékes hatóságnak.)
Álljon itt a témában Alexander Koval nyilatkozata: „a Vereckei-hágóra, ahol a magyar katonák 1939-ben nem lőttek le ukrán ellenállókat (szics-gárdistákat – a szerző megj.), a magyarok akkor is jártak, amikor ott még nem volt emlékjel, és a jövőben is járnának. Akkor miért ne állhatna ott a magyar emlékmű, és miért ne lehetne ezt a hasznunkra fordítani?” (Népszabadság, 2008. 09. 08. A. Koval az Ungvári Állami Egyetem turisztika tanszékének tanára /a szerző megj./). Sajnos az utóbbi idők híre, hogy békétlen és tudatlan alakok megrongálták és lefestették a honfoglalás emlékét.

TORONYAI-HÁGÓ
Felsősebesről több kis település érintésével lehet felmenni a 941 m magasan lévő Toronyai-hágóra. A hágón található I. világháborús temető körkörösen elhelyezkedő keresztfejfáin lévő feliratok igen tanulságosak. A kibetűzhető nevek, adatok mutatják a soknemzetiségű monarchia sok nép fiaiból álló hadseregének összetételét. A környék harcaiban elesett hősi halottak örök nyugalmát őrzi a katonatemető. A mai utódokból egy néma fejhajtást és emlékezést akaratlanul is kivált. A magyarországi és külhoni hősi temetőkről Holló József (tábornok, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum főigazgatója): Emlékek a Hadak útja mentén (I-II. rész) című igényes könyvéből lehet bővebben informálódni.
A hágó mindkét oldalán láthatók a Szent László-állás lövészárkainak maradványai. A hágó és környéke kedvelt kirándulóhely, így a lövészárkok vonalai nehezen vehetők ki. Mintegy 400 m-t kell Galicia felé ereszkednünk, majd az országút baloldalán egy kőzúzalékos út nyílik. Az út mellett, az erdőben lövészárkok garmada szinte érintetlen állapotban fut több sorban, a hegy oldalában. A kövesutat valószínűleg honvéd utászok építették, mert az árkok vonalánál egy tág forduló területén véget ér.

TARAC-FORRÁSVIDÉK
A következő nap Viktorral Németmokrára utaztunk, mivel azon a napon ott rendelt az egészségügyi ponton. Segítségével és hosszas utánajárás után sikerült egy UAZ terepjáróst találnunk, aki hajlandó volt minket kivinni a völgyfő környékére, és hajlandó volt megmutatni az ezeréves határon a Szent László-állás maradványait. Legnagyobb meglepetésünkre a leharcolt terepjárót Iván vezette (előző évben is vele találkoztunk). Az úttalan utakon nagyon ügyesen manőverezett a járgánnyal és sok érdekességet mesélt az érintett területről.
A vad vidéken egy-egy áradás során a folyó a sziklás részek kivételével átrendezi a területet, és gyakorlatilag eltünteti az utakat. 1-2 km-rel feljebb egy lapos kis rét déli végén Iván megmutatta nekünk az egykori vízfogó gát ma is meglévő maradványait, amelyet a víz a mai napig nem tudott szétbontani. A Kárpátokban a kis patakok völgyfői után nagyon sok vízfogó gátat építettek. Ezek lezárásával olyan mennyiségű vizet gyűjtöttek össze, hogy lejjebb, a vízpartra szállított kivágott fákat az egyszerre elengedett és így már nagy mennyiségű víz segítségével szállították le e vad hegyi patakokon. A művelet a szállítást végző „tutajosoktól” rendkívüli tapasztalatot és nagy ügyességet követelt meg. Az itt elindított fák sok esetben Szegedig is eljutottak a Tiszán.

Megmutatta azt a pontot, ahol jó pár évvel korábban egy hatalmas áradás során felszínre került a nemzetközi gázvezeték csőrendszere. Az alátámasztás nélküli csőre felülről ráomlott egy hatalmas szikladarab, ami eltörte a vezetéket és a keletkező szikrák berobbantották a gázt a csőben. A robbanás a sok kilométerre lévő Németmokrát is megrázta. Az emberek fejvesztve menekültek ki éjszaka a házaikból, nem tudván mire vélni a detonációt. „Természetesen” az aránylag közel lévő szakaszoló állomások elzáró csapjai nem működtek, így a völgyben a kiömlő gáz több mint 24 órán keresztül hatalmas fáklyaként égett. Ez olyan meleget teremtett, hogy Németmorkrán a hegyi patak (ekkor az áradás miatt megduzzadt hegyi folyó) meleg vizet szállított. Végül nagy nehézségek árán a két fő betáplálási és ellenőrző ponton (az egyik hely Huszt volt) sikerült elzárni a gázvezetéket és hozzákezdeni a javításhoz. Az egykori erdő helyén most is láthatók a fák elszenesedett csonkjai, és csak most kezd sarjadni az új növényzet.
A völgyfőhöz közel „az erőszakos patakátkelés” után a gázvezeték nyomvonalán elindultunk a gerinc felé. Az izzasztó kaptató után a nyeregponton szembetalálkoztunk a Szent László-állás védrendszerével. Az ukrán oldalon ma is megvan az a szerpentinező szekérút, ami a hágón keresztül vezetett – sajnos a „magyar” oldalon a gázépítés eltüntette a folytatást. Az ezeréves határon szépen sorban megtaláltuk a lengyel-csehszlovák határköveket, a lövészárok-rendszereket, lövészgödröket és egy nagyméretű (kb. 20×8 méteres), egykori tároló vagy föld-fa bunker helyét. A gerinc mögött az ellenség tüzétől már védett helyen kocsival is járható szervízutat találtunk meg.
A Kis-Tarac forrásvidékének és zordon hegyvonulatainak látványát élvezve tértünk vissza az autóhoz, majd Németmokrára utaztunk vissza.

TATÁR-HÁGÓ
A következő túracélpont a Tatár-hágó, és Mikuliczyn, Vorohta környéke. Kőrösmezőn a Mezőháti-patak hídja után jobbra fordulunk és a Havasalja nevű településrészen keresztül jutunk fel a Tatár-hágó meredekére (921 m). Itt voltak kisebb bunkerek, de körülményes ezek nyomára bukkanni. Tatár-hágó népszerű hely, minden nap van kirakodóvásár, és ami feltűnő, hogy a környék legmagasabb része. Nem is egyezik a hágóról alkotott elképzelésekkel. A hágó (hívják Jablonica hágónak is) a tatárok betöréseiről kapta a nevét. Gépkocsival, lóval járható, de erős a gyanú, hogy a mindkét oldalon lévő enyhébb emelkedésű utak voltak használatban, illetve alkalmasabbak a nem gépi erővel történő közlekedéshez. A kirakodóvásártól jobbra a lepusztult szálloda mögött két fenyőgerendákból épült őrbódé, illetve nagyobb épület vonja magára a figyelmet. Valószínűleg a visszacsatolás után határőrizeti célokkal építették. Az ott lévő támfalak, vízgyűjtő medence is ilyen jellegű célokat szolgált. Az őrbódétól balra egy erdei út végén lévő tisztáson kőből-téglából épült házakra lehet bukkanni. Lakó-, raktár-, istálló épületek sorakoznak. A stílusukból csak következtetni lehet, hogy a Monarchia idején épült katonai objektumok voltak (1945 után a szovjet hadsereg is használta). A tisztás fölött lévő úton haladva a legelőnek használt közel sík területen a Szent László-állás lövészárkainak vonulatát könnyedén végig lehet követni. Visszatérőben érdemes végigmenni a másik oldalon lévő úton. Jó látási viszonyok között a felhőalaptól függően (pl. völgyek ködfelhőben) pompás panoráma nyílik a Hoverlára (Hóvár-tető, 2061 m – Ukrajna legmagasabb pontja) és a Pop Iván (2020 m) csúcsaira.
A Tatár-hágón, az árusok mögötti ösvényen ha felgyalogolunk, egy eklektikus (szovjet és egyházi jellegű) emlékhelyhez érünk. A tér után következő zárt terület kerítése mellett az ezeréves határon pár darab csehszlovák-lengyel határkő árválkodik, bizonyítékául a ’20-as évek történelmi valóságának (itt sem zavar senkit). Újabb lövészárok, és a domb mögött fa-föld bunker maradványai láthatók.
A zárt területet követő kis nyeregben, bal oldalt különös fehér színű, csúcsos építmény vonja magára a figyelmet. A látvány őrtorony benyomását kelti és nem véletlenül. A K.U.K. idejében a Magyar Vám- és Adóőrség ellenőrzőpontja volt. Az esztétikus épület (környezetének retróit leszámítva) az alatta húzódó kereskedelmi út forgalmát ellenőrizte. Az utat végigjárva bizonyos, hogy az volt a hágón keresztül vezető közlekedési útvonal (a technikai fejlődés az enyhébb lejtő kínálta lehetőségeket felülírta). A szemben lévő lejtőoldalban gombamód szaporodó ízléstelen, újgazdag építmények a jelenlegi állapotot néhány év alatt meg fogják változtatni.
Az ezeréves határ őrzése sok fejtörést okozhat nem csak az átlag utazónak, de még a határőrség volt tisztjének is. Az érthetőség, eligazodás kedvéért egy rövid, tömör összefoglaló a XIX-XXI. század határőrzésének történetéről. Szervezeti felépítése és változásai időrendi sorrendben: A Magyar Királyi Vám- és Adóőrség (1867-1906), Határrendőrség (1906-1918) tagozódása: Határszéli rendőrkapitányságok (Ungvár, Munkács, Máramarossziget), Határrendőr kirendeltségek (Nagyberezna, Alsóverecke, Volóc, Ökörmező, Kőrösmező). A felépítése később (Trianon után) visszaköszön. Magyar Királyi Vámőrség (1921-1932), Magyar Királyi Határőrség (1932-1945). A létszáma 1939 után tovább nőtt, az ezeréves határ megnövelte feladatait (határvadász-portyázó századok, tiszti őrsök).