Nagyág völgy

Ökörmező (Mizsgirja) – Vízköz (Szojmi) – Felsősebes (Verhnij-Bisztrij) völgyzára
Ökörmező Huszt felé eső végén, a baloldalon a sífelvonó előtt egy bunker található (1. sz.). A maradvány az építkezések miatt erősen betemetett állapotban látható. Mellette egy géppuska bunker (2. sz.) maradványai vannak, az eredeti helye nyilvánvalóan nem itt volt. A bunker mellett a turistáknak szóló tájékoztató tábla (ukrán nyelvű) röviden összefoglalja az Árpád-vonal és a honfoglalás történetét (az információs táblát a sípályát építő ukrán vállalkozó állíttatta – a szöveg korrektül foglalja össze a lényeget). A környezetében is található néhány betongúla, főleg a Nagy-ág partján, de ettől érdekesebb a csonka gúla alakú betonépítmény (előtte egy nagy fakereszt van). A rendeltetése az volt, hogy a meredek oldalban tüzérségi lőállást biztosítson; tőle balra szintén található egy másik lőállás. Akinek kétsége van, hogy ezek őrizték a harckocsival járható folyóvölgyet, az a túlparton ékes bizonyítékát kapja, hogy csak ez lehetett a rendeltetése.
Huszt irányában (a 78-as kilométer tábla után) az új benzinkút előtt, a trafó mellett parkolhatnak le az autóval közlekedők. Innen jobbra lefelé található egy bunker maradványa (3. sz.). A folyó partját követi egy másik (4. sz.), de a pontos helyét a túl jól sikerült robbantás, és a nagy növényzet miatt nehéz megtalálni.
Csak vállalkozó kedv, és kellően alacsony vízállás kell hozzá, és itt is át lehet kelni a folyón. Visszafelé, kb. 500 m után érdekes, máshol nem talált forma figyelhető meg. A bunker (5. sz.) és az előtte lévő csonka trapéz alakú tüzelőállás teljesen szokatlan felépítésű. A sífelvonó környékén a több érre szakadt Nagy-ágon vissza lehet gázolni az 1. sz. bunkerhez.

Ökörmező objektumainak (bunkereinek) meglátogatása után érdemes szétnézni Ökörmező városkában is. Maga a város (járási székhely) nem különösebben fogja meg a turistát, de végül is a környék meghatározó települése. Huszt irányában, a város központjában balra egymás mögött két templom hívja fel magára a figyelmet. A katolikus templom mellett lévő régi temetőben magyar feliratos sírköveket lehet felkeresni. A felette lévő hagymakupolás, pravoszláv templom érdekessége, hogy a haranglábban egy harangformájú és harangként használt öntöttvas tárgy látható. A vízköziek elmondása szerint ez egy vízközi bunker páncélkupolája volt, amit később Ökörmezőn harang minőségben hasznosítottak. A tárgyon nincs sem lőrés, sem kémlelő nyílás, továbbá nincs igazi harang formája, így talán a legendák kategóriájába sorolható. Az viszont tény, hogy az öntésben a „GANZ 14” felirat olvasható, és finoman kipróbálva csengő acél hangot ad. A főúton tovább folytatva a sétát, a Függetlenség út 4. sz. alatt található a Karpatia turistaszálló. A nagyméretű udvaron a régi időkre emlékeztet a határvadász zászlóalj három megmaradt épülete. Sajnos eléggé elhanyagolt állapotban vannak, de a teherkaputól balra lévő épület ma is idézi a negyvenes évek hangulatát.

Vízköz közelében a 69-es km-táblánál balra található függőhídon át lehet menni a Nagy-ágon (Rika). A helyiek tájékoztatása alapján egy teljesen felrobbantott bunkerhez vezet az út a fenyvesben. A jobbra nyíló kis utca egyik bal oldali kertjében ajtóval lezárt páncéltörő bunker található (6. sz.; magánterületen). Oldalazó tájolása alapján a műút és a meder védelme volt a feladata. Az út további részén szintén baloldalt egy boltíves ablaknyílásokkal ellátott bunker (7. sz.) helyezkedik el (a jelenlegi tulajdonos orosz szaunává alakítja át). A tulaj elbeszélése szerint ez az összes itt lévő katonai erődöt kiszolgáló legénység étkezdéje, konyhája volt. Az anyagi, gazdasági jellegű funkcióját bizonyítja a forrás vizét befoglaló ciszterna léte a bunkerrel szemben. Néhány méterrel visszafelé a balra nyíló kis utcában további 3 kisméretű vasbeton építmény (bunker?) (8-10. sz.) található. Rendeltetésük nem állapítható meg abszolút bizonyossággal (a helyiek békés célra hasznosítják).
Jó egy km-rel tovább, a két hegyi patak (Fehér-ág, Fekete-ág) összefolyása előtt a sarkon szintén a kert végében kisméretű bunkerszerű építmény látható (11. sz.). A tulajdonos még a fényképezéshez sem járult hozzá (akkor). Az itt nyíló, patakparti kövesút következő portáján élő férfi még két sziklabunkert mutatott meg az udvar végi meredek hegyoldalban (12. 13. sz.). Azt hogy a honvédség létesítette és használta ahhoz kétség sem fér; az idős helybéliek ezt csak megerősítették. A Fekete-ág partján természetes, hogy betongúla található. Kissé távolabb egy nagyobb méretű, fehérre meszelt esztétikus épület vonja magára a figyelmet. Az épületet egykor a határőrség építette és használta. Ma alsó tagozatos iskola működik benne. Az épület mellett kialakított terület, mint alakuló tér sugallja katonai funkcióját. A kaszárnya mögött induló keskeny ösvényen lehet feljutni a majd 30 éve épülő hatalmas hotel mögött emelkedő hegy meredek oldalára, ahol egy formabontó, két bejáratú bunker teljes épségben maradt meg (14. sz.). A szállodaépítés miatt a homlokoldal felett lévő föld mintegy két métert lecsúszott, láthatóvá téve a bunker egyik oldalát. A rendkívül meredek hegyi ösvényen lehet eljutni a következő, boltíves bunkerhez (15. sz.). A bejárattal szemben, a hegy oldalában egy kétszemélyes géppuskás bunker (16. sz.) biztosítja a tetőn lévő bunker védelmét. A meredek felvezető ösvény bal oldali peremén volt egy keskeny kötélvasúti pálya, mellyel az építőanyagot szállították föl a hegy tetejére az építőmunkások. Visszatérve a 15. sz. bunkerhez, mellette balra az úttalan lejtőn leereszkedve található a következő bunker (17. sz.). Ez vigyázza az Ökörmezőre, és a hegy alján nyíló kis oldalvölgybe vezető utat. Az oldalvölgy makadámútján, a szálló építése során kialakított mesterséges dombot megtámasztó fal mellett visszatérünk a hotel előtti térre. A még rendezetlen területen egy bunkerfödém (18. sz.) emelkedik ki majd egy méterre; a tereprendezés az alját betemette, de egy ideig még, vagy talán véglegesen megtekinthető. A helyiek elmondása szerint itt legalább 3-4 vasbeton építmény esett áldozatul a szállodaépítés során. Ezeket betemették, befalazták, vagy felrobbantották.
A Fekete- és Fehér-ág összefolyásánál Jura vezetésével permetező esőben, szürkületben átkeltünk a Fehér-ág zúgóján (katonai nyelven: folyón való erőszakos átkelés, visszaúton egy hátas dobással kombinálva). A kis víz ellenére a sodrás olyan erős, hogy a támaszkodó botot kikapja az ember kezéből, ha nem fogja azt elég erősen. Balra, az összefolyás közelében a műutak torkolatát védő páncéltörő bunker romja árválkodik a folyóparton (19. sz.). A romtól jobbra indulunk a meredek hegyoldal keskeny ösvényén. A sűrűn benőtt bozótosban több erőd (20-23. sz.) maradványai helyezkednek el. Itt is található egymás felett három darab, betonból készült csonka gúla alakú tüzérségi állás, amely a Fehér-ágat és a Volóc felől jövő utat védte. A két ág összefolyásánál gúlák egész sora helyezkedik el.
A volóci, vízközi és a még ismertetetésre kerülő Felsősebes környéki erődítéssel egyetemben úgy látszik, hogy az egyik legmegerődítettebb település Vízköz volt (szinte egész katonaváros), – ami katonailag indokolt is volt. Itt futott be Volóc és a Tornyai-hágó útja, amely Ökörmezőn keresztül az egyik legfontosabb irányba, Huszt felé vezetett. Ökörmezőn keresztül vezet át a vízválasztón keresztül egy harántút a Máramarosi-havasok oldalában Szinevérre, és itt lehet lejutni a Talabor völgyén keresztül Bustyaházára (Bustinó).
A vízközi emberek – bunkereket kereső kérdésünkre – állították, hogy van II. világháborús bunker a hágó felé (mondogatták, hogy „tam Majdanka”). Lényegében védelmi állásokat lehet találni Majdánkán túl, közvetlenül Felsősebes település első házai előtt balra, a hegy oldalában. Ismét helyi segítséggel lehetett felfedezni egy sziklába vájt óvóhelyet. Az esetleges kezdeti gyanakvás a megtekintés közben elmúlt. Ahogy Vízközön, itt is minden sablontól eltérően (a helyi adottságot kihasználva) sziklába vájt óvóhely bejárata található az ellenségtől rejtett, közvetlen tűzhatásától védett horhosban (ez a recept is szinte minden helyszínen ismétlődik). A szűk bejárat után a főjáratban szinte hihetetlen módon a bányákból is ismert faácsolatok vannak aránylag épségben, sajnos a vége felé a további járatrész el van törmelékelve (a vezetőnk elmondása szerint magyar egyetemisták próbálták már megtisztítani).
Visszafelé a járatban van egy rövidebb elágazás, aminek a végén egy szűk kémlelő nyílás van. Ez a felsősebesi útra és a Fekete-ágra nyújt kilátást. Ez igazolja, hogy figyelési célra vájták ki, tehát katonai célú természetes óvóhelynek létesült, más (építőanyag bányászat) értelme nem lehetett. Az óvóhely felett lövészárkok, tüzelőállások egész sora található; és itt jól megfigyelhető az 1944-es erdőkivágásáról (szabad kilátás, tüzelés) tanúskodó korhadt fatuskók megléte. Az aránylag széles völgy ellenére az út és a folyómeder jól védhető volt. A szemben lévő domboldalon – két adótorony alatt – szinte hibátlan futóárkok, lövészelemek, föld-fa bunkerek találhatók jelenleg is.

Vízközön az alkalmi túravezetőnk („az oda való bácsi”) Jura volt, aki az ukrán mellett oroszul is beszél. Jól ismeri a környéket, és tudja az összes bunker helyét. Ha felkérik, szívesen segít az odalátogatóknak (szerény, de tisztes díjazás fejében). Jura mesélte, hogy a hatalmas szálloda előtt és a kis templom mellett is van két vagy három bunker, de azokat teljesen betemették. Az út mellett lévő, fényképeken gyakran látható páncéltörő bunker (amit buszmegállónak használtak) a szálló támfalába be lett építve. Ezek a példák is bizonyítják, hogy az eltelt időben mennyi erődítmény „esett áldozatul” a nem háborús idők eseményeinek.
Az itt folyt harcokról a segítőnk mamája, a 84 éves Eva asszony (1944-ben fiatal hölgy volt) idézte fel háborús élményeit. Az erődök építésénél volt kötelező munka, de megvoltak az előnyei is: kényszerű munka volt, de az akkori idők viszonyaihoz képest jól megfizették.
Az általunk tapasztaltak szerint a nemzetiségek akkor is és most is jól megértették és megértik egymást. Ha találkoznak magyar turistával készségesen segítenek, sőt előfordul, hogy meginvitálják egy kis helyi kóstolóra is. Természetesen alapvető elvárás az udvariasság, a helyi szokások elfogadása, az emberek tisztelete. A mai napig érezhető, hogy ez a hozzáállás mindig átsegítette a nehéz és válságos időkön az itt élő embereket.

A kétkezi munka mellet lovas fogatok végezték az építőanyagok szállítását a nehéz terepen. A Fehér-ágon a honvédség által épített hadihidat a bevonuló szovjet hadsereg felrobbantotta, a maradványai a túlsó parton a mai napig láthatók. A magyarok ezt meghagyták, hogy a helyiek tudják használni. A bevonuló csapatok ezt nem így gondolták.
A néhai kalocsai Nagy István (Feri apósa) – mint vasalómester (vasbetonszerelő) – a két Rika (Fehér és Fekete-ág) összefolyásánál a háromszögben készítette elő a betonacélt a bunkerek vasalásához. A honvédség a munkákat vállalkozóknak („akkordás”-nak, mai értelemben vállalkozónak) adta ki. A tevékenységüket a szabad ég alatt és nyitott fészerekben végezték. A feladatról csak annyit tudhattak, ami a munka elvégzéséhez feltétlenül szükséges volt. Az itt dolgozó munkások felmenthetők voltak a katonai szolgálat alól. Ő nem élt ezzel a lehetőséggel, meg is járta a háború poklát.

Az idős vízközi hölgy (Eva) visszaemlékezése szerint Vízközön nem voltak harcok. Az itt állomásozó, majd visszavonuló magyar katonaság viselkedéséről, emberségéről még ma is tisztelettel szólnak a helyiek. A várható támadás előtt a magyar parancsnok elküldte a falu lakosságát egy olyan erdős területre, ahol nem várható hadi esemény. Néhány nappal korábban német egységek is érkeztek a faluba, akik a magyarokkal együtt távoztak. A kialakult jó viszonyt megrontotta, hogy a visszavonuló németek a Fehér-ág mentén lévő falurész 42 házát felgyújtották. Ezt a tényt Eva asszony határozottan állította (mármint a tüzet egyértelműen a németek okozták). Az 1939-től 1944-ig tartó viszonylagos nyugalmat és a háborús konjuktúra adta munkalehetőségeket egy csapásra megszüntette az erőszakosan bevezetett szovjetrendszer. A lakosság először került kapcsolatba ezzel az erőszakos „új világgal” (a 20 éves csehszlovák éráról sincs a vidéken rossz vélemény). A nyakukra ültetett idegen apparatcsikok, néhány meghasonlott, vagy tudatosan besúgóvá lett helybéli alaposan megkeserítette a falu lakóinak életét. Az egyik szovjetbérenc kommunista attól sem riadt vissza, hogy a 44-es gyújtogatás alkalmával épen maradt kis templomot az éj leple alatt ne gyújtsa fel. Így az egyetlen, hagyományos összetartó erő is megsemmisült. Hiába tudta a lakosság, hogy ki volt a tettes, a hatóságok nem tettek ellene semmit. Eva asszony úgy fogalmazott, hogy később a sors e tettéért alaposan megbüntette.
A szüleitől mindig azt hallotta, hogy a Magyar Királyság idejében békében éltek, ezért is örültek a 39-ben visszatérő magyaroknak. Amikor megkérdeztem, hogy a magyarok megszállók voltak-e, először nem is értette a kérdést, majd nagyon csúnyán nézett rám a kérdés miatt. Elmondta, hogy a magyarok ugyanúgy éltek, mint ők. Ha kellett, segítettek egymásnak. Ha úgy hozta a helyzet, az ételüket is megosztották a rászorulókkal. Megszállókként viselkedtek a néhány napot itt tartózkodó németek, majd a több évtizedig uralkodó szovjetrendszer „elvtársai, komisszárjai”. A magyarok a lakosságtól semmit nem vettek el, viszont ugyanez nem mondható el a szovjethatalom időszakáról. Rövid idő alatt kiforgatták az embereket mindenükből. Legtöbben nagyon örülnek, hogy mindez végre megszűnt, és néhány éve szabadon élhetnek kis falujukban.