Erődítések, Árpád-vonal építése

A magyar katonai erődítés-elméletek a II világháború sorántisza_bunk

Az első világháború tapasztalatai nyilvánvalóvá tették, hogy a tábori típusú erődítés fejlesztésének és alkalmazásának korszerű szinten tartása elengedhetetlen követelmény. Egyetlen erődítési rendszer alakult ki, amelyen belül az erődítés fajtái csupán hatékonyságukban és a műszaki kivitelezés módjában különböztek.
A második világháború eseményeit vizsgálva megállapíthatjuk, hogy az erődítési rendszerek sehol sem játszottak olyan mértékű szerepet, mint ahogyan egyes országok katonai vezetői korábban feltételezték. Ennek oka egyrészt abban keresendő, hogy az esetek többségében a támadást sikerült olyan irányban kifejleszteni, hogy az erődítési rendszer ellen nagy erőkkel végrehajtandó frontális csapás szükségtelenné vált. Másrészt az erődítési rendszerek többsége nem rendelkezett olyan mélységgel, amely az eredményes, tartós védelmet lehetővé tette volna. Az viszont tagadhatatlan, hogy az elfoglalásukért folytatott harcok alapos kiképzést, igen gondos előkészítést, nagy erkölcsi erőt és nem utolsósorban súlyos vér- és anyagi áldozatot követeltek.

A trianoni békediktátumot követően kialakult új közép-európai országhatárokat, a Magyarországot körülvevő új országalakulatok sem vélték véglegesnek, és megváltozhatatlannak. A minket körbevevő államok vezetői ugyanúgy tudták, ahogy a magyar vezetők is, hogy a döntés igazságtalan volt. E tényből kiindulva a környező országok új határaik mentén védő erődrendszereket építettek ki. Tették mindezt annak tudatában, hogy Trianon a magyar haderőt, a haditechnikát, a hadászathoz kapcsolódó ipart és infrastruktúrát is korlátozta, folyamatosan ellenőrizte. 1920-at követően Magyarországnak szinte nem volt reguláris hadserege, katonai infrastruktúrája korlátozott és elavult volt. A korlátozásokat hivatalosan csak 1937-ben oldották fel az európai hatalmak.

Ebben az időben Magyarországon nem épültek katonai védelmi rendszerek, pedig mi jobban félhettünk volna szomszédjainktól. Románia pl. a Tiszáig szerette volna bekebelezni maradék országunkat, a cseh katonaság is a mai határokon belül szeretett volna maradni.
E tények ellenére épült ki Romániában (Erdélyben) a Károly-vonal, Szlovákia területén a kiserőd rendszer, Kárpátalján a Tiszaháton a Masaryk- és Beneš rendszer, Jugoszláviában a magyar és az olasz határon az erődrendszer.
Külön érdekesség Kárpátalja Csehszlovákiához csatolása. Ez a terület az ezeréves történelem során, de korábban sem volt szlovák (illetve szlovák törzsek lakta) terület. Az oroszok kemény lengyel-ellenessége miatt a majdnem másfél évszázados felosztás után önállóvá váló Lengyelországhoz csatolás szóba sem jöhetett, Magyarországtól pedig el kellett venni. Így maradt az újonnan létrehozott Csehszlovákia kistafirungozása plusz négy magyar vármegyével…
A csehek és szlovákok rövid uralkodásuk alatt a Tisza völgyének északi oldalán mindenesetre kiépítették védelmi rendszerüket, az un. Masaryk- és Beneš-vonalat.

Mind a stratégia (hadászat) mind a taktika (harcászat) kiinduló pontja a terep, ahol a szembenálló felek megvívják a fegyveres küzdelmet. A Kárpátok nyújtotta természetes védővonal mindig kiemelkedő szerepet játszott hazánk védelmi stratégiájának kidolgozásában. A magas hegyek, a keskeny völgyek szinte kínálják az erődítés alkalmazását, de nem mindegy, hogyan használja ki a katonai vezetés ezt a természet adta lehetőséget. Mind a stratégiának, mind a taktikának a lehető legnagyobb összhangban kell lennie a földrajzi adottságokkal, mert ez dönti el az országerődítés célszerű vagy célszerűtlen voltát.

Az erődítési parancsnokság az ország védelmére Európában egyedülálló erődrendszert hozott létre. Az Árpád-vonal működése nem hasonlítható sem a francia Maginot-vonalhoz, sem Európában kiépített egyetlen erődrendszerhez sem. A korabeli magyar szakemberek tanulmányozták a különböző védelmi rendszerek működését, és a megszerzett tapasztalatok felhasználásával kezdtek hozzá az ezeréves határok, a Keleti-Kárpátok megerősítéséhez.
1940-ben a németek az óriási költségekkel kiépített francia Maginot-vonalat nem csak megkerülték, hanem három helyen át is törték azt. A rákövetkező évben a görög és jugoszláv erődrendszerek áttörése jelentett felhasználható harci tapasztalatokat. Végül a Szovjetunió ellen végrehajtott támadás során áttört szovjet megerődített vonalak elleni harc hozott olyan tapasztalatokat, amelyeket a magyar vezérkar, illetve az Erődítési Parancsnokság felhasználhatott az Árpád-vonal építésénél.

A francia erődrendszerhez hasonló gigantikus építkezésekről szó sem lehetett, de erre nem is volt szükség. A Kárpátok megfelel azoknak a földrajzi követelményeknek, amelyek kedvezőek a védő félnek és nagyon nehezítik a támadó lehetőségeit. A magas hegyek, a keskeny völgyek a mozgást rendkívüli módon korlátozzák, és csak kevés helyen teszik lehetővé a közlekedést gépjárművekkel. Így a modern haditechnika adta lehetőségek nem érvényesülnek, de még az élőerőt sem lehet úgy alkalmazni, mint a jól járható terepen, mert nincs lehetőség a súlyképzésre. A váratlanság szerepe is háttérbe szorul, mert a védő pontosan tudja hol várható az ellenség támadása. Persze a védőnek sincs egyszerű dolga.
Az erődökbe zárt védők helyzete hasonló a tengeralattjárókra beosztottak helyzetével. A mozdulatlanságra való kárhoztatás fokozhatja a pánikhajlamot és kedvezőtlenül hat a harci kedvre is. Az erődbe zárt katona nem számíthat felmentésre, visszavonulásra sincs lehetősége. Ha nincs remény a győzelemre, a pusztulás vagy a megadás között választhat.
A II. világháború eddigi tapasztalatai azt mutatták, hogy a nagy költséggel felépített, modern technikával felszerelt hatalmas betonerődök ellenálltak a tüzérség tűzcsapásainak, a repülőgépek bombatámadásainak, de teljesen védtelenek voltak a kúszó, magával robbanóanyagot cipelő katonával szemben, aki ha – kihasználva a saját csapatok lefogó tüzét, vakítását, ködösítését stb. – eljutott a betonmonstrumig, nagy valószínűséggel fel is robbantotta azt.

Az 1939-1941-ben lezajlott erődharcok eredménye új következtetések levonására ösztönözte a magyar katonai szakembereket. E tapasztalatok figyelembevételével került kidolgozásra a Keleti-Kárpátok védelmének filozófiája, elméleti, gyakorlati megvalósításának elvei, a rendszer konkrét kivitelezése.
A magyar honvédség szakemberei 1940-44 között egy olyan erődvonalat építettek ki, amelyik egyedülálló vállalkozás volt Európában. Nem a felhasznált anyagmennyiséget, az erődök nagyságát tekintve, hanem a működési elve volt egyedülálló. Kímélve az anyagot, kímélve az emberi életet, a lehető legnagyobb teljesítményre volt képes. Természetesen nem a Vörös Hadsereg nagyszabású támadása ellen készült, de hosszú ideig azt is feltartóztatta. Csak Románia kiugrását követően veszítette el jelentőségét, mert délről megkerülték a 2. ukrán front csapatai a Kárpátokat, így a további védelmet a bekerítés veszélye miatt fel kellett adni.

Az erődítés elméleti kérdéseinek végigtekintése egyértelműen azt mutatta, hogy az elesett erődök története egyenlő volt a kudarccal (a nem elesett erődök pedig politikai döntés alapján kerültek más országokhoz).
A magyar elmélet alappillére az volt, hogy áttörhetetlen rendszer nincs (ahogy e kérdés szakértői fogalmaztak: „a támadó ellenség előbb-utóbb megtalálja a módját, hogy hozzáférjen az áldozatához”).
A magyar katonai vezetés is belekezdett Kárpátalján a francia elv szerinti erődítés építésébe. Felsőgereben mellett megépült egy földalatti folyosókkal, bunkerekkel, egyéb kiszolgáló egységekkel rendelkező erőd 1939-40 között.
Miután a németek elfoglalták a Maginot-vonal erődítéseit, a magyar hadmérnökök is lehetőséget kaptak a rendszer tanulmányozására. A látottak, tapasztaltak értékelése alapján született meg az a döntés, hogy a felsőgerebeni objektumhoz hasonlót nem építenek. A folyamatban lévő munkákat (pl. Alsóverecke) leállították.

A Keleti-Kárpátok erődrendszerének megálmodója és kidolgozója Hárosy Teofil (hadiműszaki törzskari – hm. tk.) ezredes volt. Az elméleti munka mellett a kivitelezés felügyelője volt, és a végrehajtás irányítójának a szerepét is betöltötte. Kiválóságát bizonyítja, hogy egyszerű szavakkal meg tudta győzni a politikai, katonai vezetést a kérdés fontosságáról, a pénzügyi, gyakorlati kivitelezés realitásáról. „Ha valamely kert, házhely stb. birtoklását … biztosítani akarjuk … kerítéssel vesszük körül. A kerítés mindazonáltal soha nem lesz közömbös… tiszteletet parancsol. Az ellenség figyelembe veszi, számol vele.” A politikai vezetés elfogadta az új elveken alapuló erődrendszer kiépítésére vonatkozó katonai terveket, és biztosította hozzá a szükséges pénzügyi, anyagi feltételeket.
Az erődítés megtervezése során a hadmérnökök maximálisan figyelembe vették a Keleti-Kárpátok földrajzi viszonyait.

Fő tervezői kérdések:
1. Mi legyen az erődítés feladata?
2. Hol, milyen terepszakaszon épüljenek a völgyzáró erődök?
3. A kivitelezés milyen harcászati alkalmazásnak feleljen meg?

1940 végére a Hárosy Teofil ezredes vezetésével elkészült terv rendszerbe foglalta egy, az eddigiektől eltérő típusú erődvonal kiépítését és működési mechanizmusát. Figyelembe vette az addigi tapasztalatokat, például az áttört, elfoglalt erődrendszereket, sőt a francia alpesi erődök ellenállásának tapasztalatait az olasz erők támadásával szemben (a fegyverszünetig ellenálltak). Kiszűrte azokat az elemeket, védelmi eljárásokat, amik nem váltak be. Ilyenek voltak a vonalas védelem hátrányai, lőrések, szellőző nyílások léte, a monstrum erődök sebezhetősége. Hárosy Teofil kinevezése után ilyen monstrumok (pl. Felsőgereben) már nem épültek.
A hadmérnökök által kidolgozott elmélet alapján egy összefüggő, de nem a határvonalon (ezeréves határ), hanem annak mélységében (15-20-40 km) völgyzár jellegű aktív védelmi rendszerek kiépítése lett a cél. Ebben az időben jelent meg az ÁRPÁD-VONAL elnevezés is a katonai szakirodalomban.
A völgyzárak feladata a szűk, szoros jellegű völgyek zárása. A völgyzáraknál a vezetés folyamatos biztosítása alapvető fontosságú szempont volt. A tüzelési irányoknak oldalazó és más bunkert, állást védő támogató hatásnak kellett megfelelni. A kiépítésnek biztosítani kellett a támadó jellegű mozgást, az ellentámadás lehetőségét is (aktív védelem).
A védőművek erőssége, álcázása, mesteri telepítése alapkövetelmény volt, de minden sablonosságot nélkülözött. A völgyzárak a vasbeton bunkerek (állandó erődítési elemek) mellett föld-fa bunkerekből, lövész elemekből (futó, közlekedőárkok), műszaki zárak, aknamezők akadály-rendszeréből épült fel.
A védelem súlypontja a várható támadás irányába hatott, a szárnyakat akadályrendszerek és kisebb katonai erők védték. A tűzfegyverek elhelyezésének biztosítani kellett az akadályrendszerek védelmét, de oldalba és hátba is kellett hatást gyakorolni. Egyes sorozatlövő fegyvereket kizárólag erre a feladatra kellett kijelölni.
Egy ilyen rendszer kiépítése igen költséges. A harceljárások, a haditechnika fejlődése miatt szükséges azok folyamatos korszerűsítése, módosítása.

Az elesett erődök tanulmányozása alapján három alapvetően fontos kérdésben dolgozott ki új stratégiát a magyar hadvezetés.
1. Nem tervezett vonalas erődrendszert. Az erődök csak az ellenség feltartóztatására legalkalmasabb földrajzi pontokon épültek ki. A védelmi csomópontok a képzeletbeli vonal mentén akár 20-40 km-re is lehettek egymástól. Ezt mindig az adott terep bonyolultsága határozta meg. A technikával nem járható, meredek, magas hegyeken nem épültek bunkerek. Kialakítottak lövészelemeket (lövészárok, lövészgödör stb.), melyek fedezéket nyújtottak a területet ellenőrző határvadász egységeknek. A területen nem volt állandóan ott állomásozó katonaság, viszont harci cselekmények esetén figyelték az ellenség kisebb csoportjainak mozgását, be- vagy áthatolási kísérleteit. Ezeket keményen visszaverték. Az ellenség ugyanis a terepviszonyok miatt csak kézifegyverekkel, esetleg hordozható golyószóróval aknavetővel volt felszerelve. Lőszerük is annyi volt, amennyit magukkal tudtak vinni.
A nehéztechnika által is járható, de különösen az úttal, vasúttal rendelkező folyóvölgyek összeszűkülő szakaszain alakították ki a védelmi rendszereket. Az ilyen helyeken kiépített bunkerek, ágyúállások, géppuska-fészkek nem a védő katonaság állandó elhelyezésére készültek, hanem egyrészt a támadó ellenség fegyverzetének, élő erejének minél hatékonyabb megsemmisítésére (pl. vasbeton géppuska-fészek, páncéltörő-ágyúállás), valamint a védő katonaság időszakos védelmét biztosította (bunkerek). A bunkerekben a rajok csak addig tartózkodtak, míg az ellenség bemérte, belőtte nyílt állásaikat. A tüzérségi tűz megszűnte után ismét az állásokba vonultak, újabb támadást intézni az ellenség ellen.
2. A másik fontos alapelv volt, hogy a védelmet mélységben is meg kell szervezni. Így egy-egy völgyben nem egy védővonal létesült, hanem egymás mögött legalább 2-3 védőkörlet épült ki. Ha az ellenség áttörte az első rendszert, 3-5 km-en belül szembe találta magát a következő erődítéssel. A legbelső erődítések akár 50 km-re is lehettek az államhatártól.
Az erődítésekben nem tartózkodott folyamatosan katonaság. E célra alkalmatlanok is voltak a bunkerek.
1943. végére világossá vált, hogy a szovjet hadsereg eljut a Kárpátokig. A védelem elvéhez tartozik a többvonalas rendszer kérdése is, amit a hadvezetés nem hagyott és nem is hagyhatott figyelmen kívül. Az Árpád-vonal előtti és a mögöttes hadműveleti tér megerődítésének szükségessége az 1943-44-es események miatt vált sürgetővé.
A kidolgozott magyar erődítés-elv szerint bővíteni kellett az arctámadás, és a gyors előrejutás megakadályozását biztosító mélységi védelmi pontok számát. Így készültek el a Kárpátok keleti előterében a Hunyadi-állás támpontjai, valamint az ezeréves államhatáron a Szent László-állás védművei. Mindkét állás kialakításánál messzemenően figyelembe vették a terep adta lehetőségeket és előnyöket, az uralgó magassági pontokon pedig körkörös védelmi pontokat alakítottak ki.
A három fontos védelmi rendszer így le tudta zárni az összes olyan völgyet, a támadó által a haditechnikával használható utat, melyen az ország megközelíthető volt. A védelem mélységi rendszere 50-100 km között mozgott.
3. A harmadik alapelv volt az aktív rendszer kialakítása. Az Árpád-vonal bunkereiben nem volt bezárt, az ellenséget váró katonaság. Ha a háborús helyzet úgy kívánta, az erődítést feltöltötték hadianyaggal, hadtáppal, és birtokba vette a területre vezényelt katonaság. Az egységek nem a bunkereket (ezzel együtt saját életüket) védték, azokat csak a harci cselekmények során használták. Ha lehetőség nyílott az ellenség visszaszorítására, vagy ellenlökésre, azt megtették. Ellenlökésük során elérhették a következő védvonalat, melyet éppen az ellenség birtokolt. A védvonal természetesen az ellenség várható érkezési irányára lett kialakítva, tehát a támadóan fellépő védők e pontokat sokkal könnyebben vehették birtokba, mint a támadó katonaság.
Tehát ezek voltak az elméleti kérdések főbb területei. Részleteiben természetesen jóval bonyolultabb volt a felépítése és működése. Remélhetőleg ez a rövid magyarázat elősegíti a völgyzárak védelmi rendszerének megértését.

Lényegében előbb volt az Árpád-vonal, majd a hadműveletek alakulása miatt időben később, illetve azzal párhuzamosan még két védvonalat hozott létre a magyar hadvezetés. Az egyik az ezeréves határon, Szent László-állás néven egy közbeeső védelmi vonalként került kiépítésre. A másik a Kárpátok keleti lejtői előtt az akkori Galíciában Hunyadi-állás néven létesült.

Az erődrendszer (Árpád-vonal) kiépítése

1939-ben a Kárpátalja visszatértével újra kellett szervezni a határőrizetet, aminek az alapvető infrastrukturális feltételei is hiányoztak. Laktanyákat kellett építeni a határvadász zászlóaljaknak, azok portyázó századainak. A határon szolgáló őrsöket épületekkel, pihenőbódékkal, sorompókkal, tüzelőállásokkal kellett ellátni.
A Honvéd Vezérkar a Haditechnikai Intézet keretén belül Molnár Pál hadiműszaki törzskari (hm. tk.) ezredes vezetésével még 1938 őszén elkülönített egy erődítési részleget a műszaki osztály állományából. Helyettese, egyben a Kárpáterődítés kidolgozásának felelőse Hárosy Teofil hm. tk. ezredes lett. A részleg egyelőre nem rendelkezett állandó állománnyal, csak egyre bővülő feladatkörrel, aminek megvalósításába a Haditechnikai Intézet munkatársain kívül polgári cégeket és szakembereket is bevonhattak.

Az erődítési részleg tervezői ekkor még, harci tapasztalatok híján, a francia Maginot-vonalat tekintették a legkorszerűbbnek, ezért hasonló páncéltörő lövegállásokat terveztek, hosszú, zegzugos alagutakkal és nagy befogadóképességű óvóhelyekkel a személyi állomány részére, amelyekben a tiszta levegőt nagy teljesítményű szellőző berendezések biztosították.
A francia erődrendszer műszaki paramétereit nem ismerték, ezért egy sor fontos kísérletet kellett elvégezni, hogy a páncéltörő lövegállások vasbeton homlokfala ellenálljon a közepes tüzérség közvetlen találatának is. A erődítési részleg a Haditechnikai Intézet szakembereinek bevonásával készítette el a terveket a kísérletekhez. A kísérleti betonfalak megépítésére a „Szilárd” építész cég kapott megbízást. Zágony Pál akkor annál a cégnél volt szakmai gyakorlaton, így részese lett az eseményeknek.
„Szóval a műszaki osztály kapta az utasítást, hogy tervezzünk ilyen beton bunkereket. Én akkor kerültem oda, mert előtte az egyetemi századnál szolgáltam, a műszaki osztályon pedig hol ide, hol oda osztottak be. Többek között beosztottak engem rajzolónak a Haditechnikai Intézet műszaki osztályára.
Egyszer azt a feladatot kaptuk, hogy vasbeton falakat kell terveznünk, különböző méretben azért, mert ezekből bunkereket kell majd csinálni. Akkor mi elkezdtünk tervezni különböző falvastagságú vasbeton falakat. Azokba beleterveztük, hogy milyen legyen az osztása, a sűrűsége az acélrácsnak és milyen legyen a cement minősége, hogy a fal kellő szilárdságú legyen.
Megterveztünk 8-10 különböző átmérőjű és keresztmetszetű falat. Hogy milyen erősségűek ezek, ki kellett próbálni valahol. A hajmáskéri laktanya mellett, ahogy megyünk ki a Nulla pont felé, ott van egy völgy és egy kis dombocska. Azt a területet jelölték ki a kísérletre. 100 méteres körívben felépítettük a 8 vagy 10, három méter széles és három méter magas vasbeton építményt, különböző vastagságban, különböző vasszerkezettel, különböző betonszerkezettel. Amikor azok megkötöttek, a kör középpontjából különböző kaliberű löveggel mindegyikre több lövést adtunk le. Minden találatról egy-egy fényképfelvételt készítettünk. A fotók alapján elemeztük, hogy a falak milyen ellenálló erővel rendelkeznek különböző kaliberű lövegek találata esetén.
A domb tetejére építettünk egy kész bunkert is. Amíg a falak készültek, mi itthon megterveztük a bunkereket is. Voltak olyan bunkerek, amelyiken egy lőrés volt, volt olyan, amelyiken két lőrés volt, de olyanok is, amelyek csak pihenő helyek voltak. Négy vagy öt fajta bunkert terveztünk, amelyek különböző típusúak és méretűek voltak. Tehát ott fenn a kis domb tetején is építettünk egy komplett bunkert, aztán a Nulla pontról lőtték különböző löveggel. A kísérletek alapján döntötte el a Haditechnikai Intézet Műszaki Osztálya, hogy melyik bunker milyen méretű legyen, és milyen szerkezetű anyagból kell elkészíteni. Így aztán típustervek készültek.
Mi tehát minden típusú bunkerre komplett építési tervet készítettünk, a zsaluzástól kezdve a vasaláson át a cement és sóder mennyiségen keresztül mindent. Úgy hogy ha meg kellett valahol építeni egy bunkert, annak a típustervét mi oda tudtuk adni az építőknek. Ezeken minden az égvilágon be volt rajzolva, tervezve.”
Az így megtervezett, zömében lőréssel ellátott erődelemek megépítése is az 1-1 munkásszázaddal megerősített műszaki századok feladata volt. 1940 tavaszán-nyarán a kárpátaljai erődítések vasbeton elemeinek egy része el is készült, azt a határvadász csapatok birtokba is vették.

1940 tavaszán-nyarán azonban olyan hadiesemények zajlottak, amelyek tapasztalatai miatt újra kellett gondolni az egész addig épített rendszert. A német hadsereg részben áttörte, részben megkerülte a bevehetetlennek kikiáltott francia Maginot-, és a belga Dyle-erődvonalat. Ki kellett tehát szűrni a Keleti-Kárpátok addig elkészült erődítései közül azokat az elemeket, amelyek a francia és belga erődrendszerek esetében nem váltak be. Észak-Erdély visszatértével pedig immár olyan rendszerben kellett gondolkodni, ami az Orosz-hágótól az Ojtozi-szorosig egyetlen, összefüggő védvonalat képez.
1940 őszén Paleta Géza alezredes vezetésével a HM. 7/m. (műszaki) osztály és az erődítési részleg szakembereiből ötfős szemlebizottságot küldtek ki a németek által elfoglalt Maginot-vonal és a belga erődrendszer tanulmányozására. A szemleútról számos publikáció született, amelyek részletesen tárgyalták az áttört nagy erődvonalak kudarcának okait. Lázas munka kezdődött az erődítési részleg tervező csoportjánál.
1940 őszén-telén Hárosy Teofil vezetésével elkészült az összefüggő erődrendszer terve, ami most már egy rendszerbe foglalta a Keleti-Kárpátok teljes területének erődítését. Akkor jelent meg hivatalosan az „Árpád-vonal” elnevezés is. Az Árpád-vonal már nem hasonlított a passzív, helyhez kötött védelmi harcra tervezett Maginot-vonalhoz. A védelmi harc a védők sorozatos ellentámadásaira, meglepő manővereire épült.

Hárosy kinevezése előtt, tapasztalatok hiányában óriási összegből megépült az Árpád-vonal legkonzervatívabb eleme, a felsőgerebeni páncéltörő tüzelőállás alagútrendszere. A kijárati bunker eredeti páncélajtaja mögött szerteágazó alagútrendszer van, melynek túlsó kijáratainál alakították ki a lőállásokat. A több száz méterben mérhető, fordított tojás keresztmetszetű, néhol termekkel tagolt alagútrendszer ma kísérteties látvány, rejtett búvópatakjainak csobogásával, meredeken ereszkedő, majd hirtelen magasba kapaszkodó lépcsőivel, megtévesztő, sehova sem vezető labirintusaival.
Ehhez hasonló rendszereket a francia Maginot-vonal eleste és Hárosy kinevezése után már nem építettek. A már megkezdett építkezéseket is leállították. Rájöttek, hogy van egyszerűbb, olcsóbb, és hatékonyabb módszer.

Ez később be is igazolódott, hiszen az Árpád-vonal volt az egyetlen olyan erődrendszer Európában, amely aktív rendszerként működött! Idézzünk fel néhány mondatot Hárosy Teofíl beszédéből, amikor bemutatta az Árpád-vonal tervezetét a magyar vezérkarnak. „Ember által leküzdhetetlen akadály nincs. A támadó előbb-utóbb megtalálja a módját annak, hogy áttörje és hozzáférjen áldozatához. Nem szabad erődbe zárni, és pusztán a védelmi várakozásra kényszeríteni a védőt, mert az lelkileg gyorsan összeomlik. A védőnek csírájában kell elfojtani a támadó fél előkészületeit. Ezt pedig csak állandó zaklatással, rövid lélegzetű, apró vállalkozásokkal érheti el. Nem a pajzs, hanem a kard vívja ki a győzelmet”.
Hárosy, mielőtt teóriáját lefektette, bejárta és tanulmányozta az Európában már áttört erődvonalakat: a Maginot-vonalat, a Sztálin-vonalat, a Mannerheim-vonalat a finn Karéliai-földszoroson. Nem tudott ellenállni a német-olasz támadásoknak a görögök Metaxas erődvonala sem.
Az Árpád-vonal a felvidéki Orosz-hágótól a székelyföldi Ojtozi-szorosig húzódott több mint 700 kilométer hosszúságban, mintegy 15-25 kilométerre a történelmi határon húzódó Szent László-állás mögött. Nehéztüzérséggel, utak hiányában a támadó csak nagyon kevés helyen törhetett előre a sziklás hegytömbök között. Tehát ezt a kevés áteresztő völgyet kellett elzárni a támadó elől aknazárral, betongúlákkal, harckocsiárkokkal. Ez utóbbiakon a tankok át tudtak ugyan haladni, ám amikor kifelé jöttek belőlük, rövid időre kénytelen-kelletlen megmutatták legsebezhetőbb részüket, a „hasukat”, amit a védők akár 20 milliméteres nehézpuska-lövedékkel is át tudtak lőni.
Az erődítésrendszer nem valamiféle összefüggő vonal volt, hanem völgyzárak sorozata. E völgyzárakban többféle bunker kapott helyet. Egy-egy völgyzárat rendszerint 15-20 betonerőd védett.
A bunkerekhez szerteágazó lövészárkok tartoztak, ahol a védők tüzérségi előkészítés után, kézifegyverekkel és kézigránátokkal fogadták a rohamozókat, már azokat, akiknek sikerült átvergődniük a meredek lejtő aknazárain, szögesdrótakadályain és a védelem kereszttüzén. Az erődök futóárkai a nyílt tüzelőállásokhoz vezettek. Ez utóbbiak általában egymás fölött helyezkedtek el a hegyoldalon, emeletes tűzrendszert képezve.