A nyugati rész erődítései (újabb kutatások 2011-ben)

Ukrajna területétől nyugatra eső részekről (ma Szlovákia) nem szól a mai magyar (alapvetően Szabó J. J. által fémjelzett) hadtörténet.
Ha figyelmesen tanulmányozzuk az 1940-es évek magyar térképeit, akkor láthatjuk, hogy az ország akkori legnyugatibb határa a Kárpátalja mentén a Ciróka-patak vízgyűjtőjéig húzódott (ma Szlovákia). Ebből is következik, hogy az Árpád-vonal, de a többi magyar védvonal esetében is nem az Uzsoki-hágó volt a rendszer kezdete, hanem a 801 m magas Orosz-hágó (sk: Ruské sedlo; pl: Przełom nad roztokami). Nyilvánvaló, hogy ezt a határterületet is védeni kellett – különösen ha tudjuk, hogy a Ciróka-völgyben kiépített út vezetett a hágóra, mely a lengyelországi Ciśnánál magasabb rendű útba csatlakozott. Ezt a járható irányt nem lehetett védtelenül hagyni.
Támpontot A. A. Grecsko Kárpátokon át c. könyve ad. Az Orosz-hágó környékét megerődített körletként jelöli. Ungváry Krisztián is említ könyvében (A magyar honvédség a második világháborúban) 3 kiserődöt. Az információt a környéken élő „parasztbácsitól” szerezte be.
A völgy kutatását szinte lehetetlenné teszi az 1980-as években létesített „Starina” víztározó, mely elnyelte Cirókaófalu (szlovákul Starina) települést. A víztározó fölötti (a Ciróka-patak völgye és vízgyűjtője) 6 falut eltüntették a föld színéről 1981-82-ben, az itt élő mintegy 3.500 embert szétszórták Csehszlovákia területén. Így nem található meg a környéket jól ismerő helyi „parasztbácsi”, aki megmutathatná a védelmi rendszer megmaradt részeit.
Az egykori falvak helyét ma emléktábla jelöli. A holtak és az emlékezet őrzik a vidéket. Még a vad csehek-szlovákok sem merték eltüntetni a falvak temetőit, az útszéli kereszteket, kápolnákat. Ennyi maradt az egykor virágzó ruszin falvakból. Igen, mind a hat helység ruszin település volt. Szegényeknek miért kellett bűnhődniük? Talán mert nem cseh-szlovákok voltak, és békében együtt éltek 1939-44 között a magyarokkal – sőt házasodtak is a katonákkal… Ma csend honol, csak a gyönyörű táj tölti be a szemhatárt.
Az itteni harcokról, erődítésekről a legészakibb falu, Zemplénoroszi (sk: Ruské) ruszin-szlovák nyelvű történeti honlapja is sok információt szolgáltat. A faluban magyar határőr őrs működött 1939-től. A közeli hágót és környékét – fontosságának megfelelően – alaposan megerődítették. Föld-fa bunkerek, lövészárkok, tankcsapdák, aknazár stb. épültek. Az egymástól független leírások alapján itt vasbeton bunkerek nem voltak. Így is 1944. október 2-7. között folyt az elkeseredett küzdelem a hágó birtoklásáért. A szovjet katonai vezetés rendkívüli erőkoncentrációt produkált; többszörösen megerősített tüzérség, idevezényelt páncélos egységek, műszaki alakulatok, gyalogság. A magyar véderőt számban és technikában többszörösen felülmúló erő indult a hágó elfoglalására. Mindez azonban több napig hatástalan volt. A hadi fordulatot október 7-én – több napi sikertelen offenzíva után – az hozta meg, hogy a gerincvonulat egyik 945 m-es magaslatára sikerült az oroszoknak emberáldozatot nem kímélve felvinni 5 tankot. Ez volt a legmagasabb, út nélküli pont, ahová a Keleti-Kárpátokban harckocsi feljutott. Ezek meglepetésszerűen lőni kezdték az alacsonyabban lévő magyar védőállásokat. E váratlan esemény hatására kaptak a magyar véderők parancsot a hátravonulásra, hogy kikerüljenek a tűzvonalból. Ezt követően már nem tudták a korábbi, jelentős ellenállást kifejteni a hágót elfoglaló, túlerőben lévő oroszok offenzívája ellen.
A víztározó fölött – Cirókaófalu és Nagypolány között –, ahol a völgy összeszűkül (csak a patak és az út fér el), megtaláltuk a föld-fa bunkerek, ágyúállások, lövészgödrök mellett a betonépítmények robbantott maradványait is. Ez volt a második védvonal a hágó után. Nyilván több objektum is lehetett itt, de a nagyszabású építkezés (és rombolás) és a „baráti cseh-szlovákok” ezeket eltüntették. Az Ungváry Krisztián által említett kiserődök valószínűleg Cirókaófalu határában voltak, mely terület jelenleg víz alatt van. Ezt a feltevést erősíti a kb. a gát fölötti magaslaton, az új közút mellett általunk korábban megtalált lövészárok- és vasbeton ágyúállások maradványai.
Sajnos a Ciróka-völgyben több épített objektumot ma már valószínűleg nem lehet fellelni. Mindenesetre ez a völgy fontos volt a magyarok számára, mivel Takcsányon keresztül gyorsan ki lehetett jutni a dombos, majd tovább az alföldi jellegű terepre.
A szeles-esős időjárás és a csak gyalogos vagy kerékpáros megközelítési lehetőség megakadályozta, hogy az Orosz-hágó környékét is felderítsük. Ezt továbbra is tervezzük, de a lengyel oldalról megközelítve.

A Ciróka-völgyből az Utcás-patak völgyébe vettük az irányt. E területről is keveset szól a hadtörténelem. Már 2006-ban az ukrán oldalon figyelembe vettük a haditechnikával járható völgyet. A terület Ung-völgyi bejáratánál is fölfedezhetők a lövészárok rendszerek és az egyéb katonai jellegű földművek. A tényleges határt innen nem akartuk megközelíteni – azért itt még élnek a „CCCP hagyományok”…
Irány Szlovákia, a völgy ottani szakasza. Erre a kutatásra először 2009-ben került sor. Az utolsó településen (Utcás) csak nehezen találtuk meg az „illetékes parasztbácsit”, aki végül útba igazított minket. A szokásos helyen – a völgyszűkületben – elénk tárultak a jellegzetes katonai alkotások: két robbantott bunker, két ép vasbeton GPU állás, tankakasztók (árok, gúla, szögesdrót) sora, ún. szerb sorompó maradványai, a tipikus (cikk-cakkban futó) lövészárok rendszerek, az Utcás-patak duzzasztására alkalmas terepmunkák maradványai stb. 2009-ben a szlovák-ukrán határ közelébe itt sem mertünk elmenni. Természetesen visszatértünkkor várt minket a szlovák mobil határellenőrzés. Két rendkívül korrekt határőrrel találkoztunk, akik közölték, hogy nyugodtan elmehettünk volna a tényleges határig.
Erre 2011-ben sor is került. Most az egykori Sóslak – Utcás közötti kövesutat lezáró határponton két szlovák határőr adott szolgálatot, akik ugyanúgy udvariasak és segítőkészek voltak, mint két évvel korábbi társaik.
Sajnos újabb vasbeton objektumot nem találtunk. Az újabb bunkerekről szóló híresztelések alaptalanok voltak. Még bóklásztunk egy becsatlakozó oldalvölgyben, de ott sem volt semmi nyom. Visszatértünk a közelben hagyott autónkhoz, ahol újabb két őrpárossal (és a főnök kutyával) találkoztunk, akik szintén udvariasak és segítőkészek voltak. Ők mondták – mint a területet jól ismerő határőrök – hogy az általunk felderített maradványokon kívül ők sem tudtak több objektumról.
Feltűnt a 2011-es bejárásunk alkalmával, hogy az objektumok környékét megtisztították a gaztól, sőt pl. a GPU álláshoz ösvényt is kialakítottak. Meg is kérdeztük, miért történt; gondoltuk turista látványosságot akarnak. Kiderült, hogy hadijátékot szerveznek német, szlovák és ukrán (orosz) csapatok részvételével. A felsorolásban hirtelen megállt a határőr – látszott rajta, hogy kellemetlen neki, hogy éppen a magyarokat nem hívták meg erre a programra, pedig ők építették ki az egész rendszert. Hát igen, a fóbiák csak működnek… Talán féltek, hogy mi nyerjük a játékot, és a terület újból visszatér az anyaországhoz…
Ezzel lezártuk az Utcás-patak völgyének kutatását. Megállapítottuk, hogy a magyar katonai vezetés figyelembe vette az Ung oldalvölgyét, és kiépített védelemmel biztosította, hogy az Ung-völgyi védelmi rendszer mögé ne tudjon betörni az ellenség.
Irány a legközelebbi szlovák-ukrán határátkelő! A kerékpárokat le kellett tenni a szlovák határfaluban, mert az autón nem látszott teljesen a hátsó rendszám. A nem várt jó háromórás, ukrán tételes vámvizsgálattal megfejelt határátlépés az éjszakába nyúlt. Havasközig, a Vadvirág Panzióig kóvályogtunk a sötétben, ahol szerencsénkre sikerült szállást szerezni.
Másnap ragyogó napsütés ébresztett. Nekiindultunk a Ljuta-völgy újabb felderítésének. Az Ung-völgy volt a védekezés fő terepe (Sóslak, Csontos/Malomrét, Uzsoki-hágó), de a járható oldalvölgyek védelmét sem hanyagolta el a magyar hadvezetés és az erődítés parancsnokság. Azt meg kell jegyezni, hogy ahol most nincs autóval járható út, az nem jelenti azt, hogy a háború idejében ott nem léteztek makadám utak. Ezek közül nagyon sok mára teljesen tönkrement, vagy más úton lehet az adott települést megközelíteni.
Már többször jártunk e völgyben, így ismert volt Havasköz néhány bunkere (többek között az is, melyre egy helyre kis házat rittyentettek, mint stabil alapra), és védelmi rendszerének több eleme (tankakasztók, árokrendszer stb.). Ezeken túl azonban hiányérzetünk volt a Havasköz fölötti területeket (járható patakvölgyek) illetően. Feri kollégám párszor barangolt itt, de semmi érdemlegeset nem talált. Egyszer azonban nem a balra hajló (fő)völgyet követte, hanem a jobbra nyíló oldalvölgybe „tévedt be”. Aztán itt kézzel-lábbal-cigarettával megbeszélve a dolgokat, az „ügyeletes parasztbácsi” mutatott a kertje végében három vasbeton katonai építményt.
Ezen a szép napon ezt a völgyszakaszt terveztük felderíteni. Az 1940-es években a völgyben makadám út vezetett a hegy túloldalán lévő településre. Túránk során megtaláltuk az első jól látható tankakasztó árkot (ma már békés veteményes), mögötte a többsoros gúlasereggel, valamint a patakmedret is lezáró gúlasort és a keresztben lebetonozott patakmeder záró rendszerének nyomait. Az elv megegyezik a Volóc alatti Vecsa-patak könyvünkben már ismertetett védelmi rendszerével.
Ezek után kerestük az „illetékes parasztbácsit”. A Feri által emlékezett kerti zöld járműmonstrum csak nem akart a szemünk elé kerülni. Aztán kiderült, hogy sárga, és más típusú, mint az emlékekben élő… Végül csak előkerült a Feri által már megismert helyi emberke, akivel immár a helyi nyelven (mutogatás nélkül) is megbeszéltük a minket érdeklő információkat.
A patak mindkét oldalán kiépítette a magyar hadvezetés a védelmi rendszert (völgyben történő támadás, illetve északról, a dombos terület irányából jövő támadás esetére). Az útról a tankakasztókon kívül sehol, semmi nem látszott. Az „öreg” elmondta, hogy a területen – az apja elbeszélése szerint – majd két hétig tartottak a csatározások (túlzó intervallum). Az oroszok két irányból jöttek: az Uzsok – Szarvasháza útról közel déli irányban átkeltek a viszonylag alacsony dombokon, valamint Ljuta irányából támadtak. Ha sikerül itt gyorsan áthaladniuk, az itt futó úton könnyen eljutottak volna az Ung-völgybe. Szerencsére mindkét irányt (illetve ha kelet felől jöttek volna, azt is!) védte az itt kiépített rendszer.
Az öregnek nem volt kedve vasárnap dél körül velünk túrázni, de az unokáját elküldte velünk. A patakátkelést követően a domboldal védelmére épített, közel É – D irányú, 3 egységből álló vasbeton erődöket mutatta meg a fiú, majd a patakvölgyet északról védő v/b objektumokat. Ezek olyan helyen voltak, hogy vezető nélkül talán nem is találjuk meg a 3 bunkert. Itt is maximálisan kihasználták a tervezők a terep adta előnyöket – földutak, horhosok, meredek part stb. A hat vasbeton bunker, ágyúállás (annak épült, de végül inkább védőbunkerként hasznosították) feltérképezése után következett egy erőszakos vízi átkelés a sebes patakon.
A túloldalt az út mellett egy ágyúállás romjait láttuk, majd a kertek végében lévő négy (Feri által korábban beazonosított) v/b építményt hozzáadva kiderült, hogy egy jelentősen megerődített völgyet tártunk fel ismét, melyről a hozzáférhető írások gyakorlatilag nem tesznek említést.

Az unokát a délutáni baráti találkozójára elláttuk egy kis grivnyával, és a sikeresen elvégzett munka örömével az ukrán-szlovák határ felé vettük az irányt (kerékpárjaink a szlovák határfaluban maradtak). Újabb többórás várakozás, újabb kisorolás és tételes ellenőrzés (a miértre a vámos végül elmondta, hogy egy itt lebukott magyar csempészbanda miatt van elrendelve a magyar rendszámú autók vizsgálata) után késő éjszaka értünk Magyarországra.

2011. május
Rakaczky István